Láthatóvá lett zene – a Nagyterem ikonográfiai programja
Nem kell komoly művészettörténeti kutatást végeznünk ahhoz, hogy megállapítsuk: a 19. században és a szecessziós századfordulón épült hangversenytermek a díszítéseiknek köszönhetően Apollón szentélyeiként értelmezhetők, ahogy a színházak Dionüszoszéiként. Az antik világ isteneire való utalás azonban többnyire néhány motívumban ki is merül: az épületek tervezői gyakran megelégedtek egy-egy Dionüszosz diadalmenete ábrázolással vagy Apollón lantjainak és hattyúinak egymás mellé sorolásával, múzsák felvonultatásával és babérornamentika alkalmazásával, mindezek számára csupán néhány, persze hangsúlyos megjelenésű építészeti helyet kijelölve. Nem ritka az apollóni-dionüszoszi díszítőmotívumoknak ellentétpárokba való rendezése sem, amely mögött Nietzsche hatása feltételezhető.
A budapesti Zeneakadémia példája sokkal bonyolultabb, elsősorban nem azért, mert az 1903 és 1907 között emelt épületen az antik istenvilágra való utalások a homlokzatokat és a dísztereket teljes egészében birtokba veszik, hanem mert a díszítés egységes, több rétegben kibontakozó, már-már tudósiként jellemezhető, és nemcsak Nietzsche ellentétpárjaira épülő ikonográfiai programmá áll össze. Az épület e szempontból méltó párja az Operaháznak. Abból a szempontból viszont, hogy a program a figurális díszítéseken és a feliratokon túl az építészeti elemeknek és megoldásoknak a világára és ezekkel együtt a felhasznált építő- és burkolóanyagokra, azok anyagi minőségére és színvilágára is kiterjed, az épület szinte társtalannak mondható.
Az ikonográfiai program csúcspontja-csúcshelye a Nagyterem. Ennek díszítése azonban nem értelmezhető a főhomlokzaté és az előcsarnokoké nélkül – az ikonográfiai program egységessége nem kérdéses, még akkor sem, ha a Nagyterem részletrajzainak és díszítésének kidolgozására valószínűleg csak a homlokzati terveket követően került sor, amire az engedélyezési terveken szereplő dátumok alapján következtethetünk.
Az egész épületet mintegy átszövi az egymás feletti és egymás mögötti összefüggéseket mutató, építészeti és díszítésbeli ellentétpárokra épülő hierarchia. Ahogyan a főhomlokzaton a vízszintesen elfekvő oldalsó részek fölé a vertikálisan tagolt középső rizalit magasodik, úgy emelkedik ki a belsőben az alacsony arányú előterekből a három szint magasságú Nagyterem. Ahogyan a homlokzat oldalszakaszain a vizekre utaló motívumok jelennek meg, úgy az előcsarnokokban is a vizekre történik utalás (a majolikalapokkal, azok kékjeivel, a buborékokat és gyöngyöző vizet megjelenítő gömbmotívumokban, az emeleten a zárópárkány hullámmotívumában). A világ, amely szigetként magasodik a vizes részek fölé, Apollóné. Ezt a homlokzaton dór oszlopok jelenítik meg, diadalívek kompozíciós megoldásait alkalmazva. A Nagyteremben az építettség hatása másodlagos – itt a teret határoló, egymásba íródó diadalívek mint növényzetet tartó elemek kapnak szerepet, de maga a növényzet az uralkodó: babérfa ez, amely az épületet a padlótól a boltozatig áthatja/kitölti, mintegy ligetet alkotva, amely a belsőt beárnyékolja, árnypöttyöket szórva az oldalfalakra. A babér a földszinten fekete gyökereivel van jelen, az oldalfalakon zöld törzsei emelkednek, a boltozatra aranyló lombkoronája borul. A dór homlokzat a görög Apollón templomáé (hattyúkkal, lantokkal), aki az egyiptomiak Napistenének attribútumait (napkorongok, obeliszkek, piramidionok, egyiptizáló fejek, pülónmotívum) is viseli. A babérliget Apollón szigeti szent ligete (talán az isten Délosz-szigeti szentélyére is utalva) hattyúkkal, lantokkal, kígyós oltárokkal és magának az istennek alátekintő képmáspárjával, akinek ligetében a fő helyet az orgona és zenei utalások foglalják el, köztük a hattyúdal ábrázolásai.
A dionüszoszi és az apollóni világokban ugyanakkor egymásra utaló motívumokkal – átszűrődésekkel és áttükröződéssel találkozni: az előcsarnoki vizek világában lantokkal, kígyókkal, piramidionokkal, a vizeik felületén tükröződve megsokszorozódó napkorongokkal, az apollóni részeken pedig dionüszoszi scherzo is megjelenik, és a Nap arany csillogása mellett a Hold ezüstjéé is. A különböző világok közti átjárás csak a közvetítők révén valósulhat meg, akik a két világ határain helyezkednek el. Ilyenek a Nagyterem földszinti bejáratait őrző múzsák és ilyen Liszt Ferenc is, aki a homlokzati középrizalit alsó és felső része közt főpapként trónol – erősítve az épület programjának keresztény vonatkozású rétegét is. Az emeleti előcsarnok hátfalának Körösfői-Kriesch Aladár-freskóján is közvetítők játsszák a főszerepet: a művészeteket megszemélyesítő nőalakok, akik a művészet forrása kútépítményén táncolnak. A Nagyteremben ugyanebben a magasságban apollóni attribútumos hermapillérpapnők vannak, oldalt kariatidaként, a főhelyen fényhozókként. A megszólaltatható közvetítő is ezen a szinten kapott helyet: az orgona.
A freskón ugyanakkor a különböző világok együttes ábrázolásával találkozni: általa lehetőség nyílik az átlátásra, amelynek köszönhetően a mű nemcsak az előcsarnoknak, de a Nagyteremnek is szerves részeként értelmezhető, és mint ilyen az ikonográfiai program kulcsa. A művészeteket, amelyeknek forrásához zarándokok járulnak, dionüszoszi hangszereken játszó égi lények dicsőítik. Hátrébb és magasabban apollóni hangszereket megszólaltató angyalok ülnek a felhőkön, akiknek muzsikája már a bíborkárpit (Apollón ikerpárjának, Artemisznek égi palást attribútuma ez) rejtette világhoz/világban szól, amelyből itt csak a zöldes-aranyos lombhomály látszik. Aki a Nagyterembe lép, e kárpit mögé jut (a karzatokon és a páholyokban valós kárpitok vonódnak ketté).
A Nagyterem szertartások helyszíne, a szertartások a hangversenyek. A papnők szerepét itt a zenészek veszik át, akik közül a szólisták (öltözőszobájuk ablaka alapján) Orpheusz megtestesítői. A szertartásokban való részvételre feliratok (Favete lingvis és Sursum corda) figyelmeztetnek, a szertartásokra pedig Apollónnak a boltozat alatt megjelenített kígyós oltárai utalnak. A hangversenyeken a zene segítségével felszárnyal a lélek, akárcsak a főhomlokzatnak lantba kapaszkodó géniuszai, apollóni magasságokba, oda, ahol az isten képmásait, oltárait és alászálló angyalokat látni, valamint az égboltozaton túli, égi vízben tükröződve (a felülvilágítók feliratában olvashatóan is) az Összhangot, Szépséget, Ritmust, Poézist, Dallamot és Fantáziát. Eközben Apollón ölelésére maga a közönség is babérfává változik, akárcsak Daphné.
A Nagyteremben maga a zene lesz láthatóvá, a zene, amely Nietzsche szerint az örök élet közvetlen ideája.
Dr. Raffay Endre