„A cimbalom csak eszköz”

Negyven éve játszol a színpadon. Igaz ez a hatalmas szám?

Igazából több mint negyven év, hiszen tizenkét éves korom óta színpadon vagyok. Ha jól számolok, ez inkább negyvennégy év. De a negyven az olyan kerek. Legyen negyven. Én egyébként nem készültem zenésznek. Viszonylag későn kerültem a cimbalom közelébe. Tizenegy évesen meglátogattuk a nagybátyámat, Balogh Elemért Budapesten. Ő egy fantasztikus városi cigányzenész volt. Olyan tűzzel, fantáziával és tehetséggel játszott, hogy a mai napig nincs párja. Keveset találkoztam vele, mert abban az időben már rendszeresen külföldön dolgozott. Szóval Miskolcról felutaztunk Elemérhez, aki megmutatott nekem a cimbalmon egy dallamot, amit éppen akkor vett lemezre. Egy román sirbát h-mollban. Tíz perc alatt megtanultam. Igen meglepődött, majd azt tanácsolta a szüleimnek, hogy taníttassanak. Valahogy így kezdődött.

Ezután kezdted el iskolai keretek között is tanulni a hangszert. Miskolcon volt erre lehetőség?

Miskolcon abban az időben még nem volt klasszikus cimbalomtanítás, ezért péntekenként kikértek az iskolából, és nővéremmel együtt feljöttünk Budapestre Szöllős Beatrix tanárnőhöz, az akkori Népköztársaság úti zeneiskolába. Nagyszerű pedagógusnak tartom. Két óránk volt, utána mentünk haza Miskolcra. Két év alatt négy év zenei anyagát végeztem el, és jelentkeztem a konzervatóriumba Miskolcon. Mivel akkor még nem volt cimbalom tanszak, Budapestről hívták Gerencsér Ferenc tanár urat, Rácz Aladár legjobb tanítványát, aki klasszikus zenész volt. Akkor már tudtam, hogy cimbalmozni fogok. A Zeneakadémia Tanárképző Főiskolája adta akkor a legmagasabb ilyen irányú végzettséget, ezt tűztem ki célként, és el is végeztem.

1980-ban kaptad kézhez a főiskolai diplomát. A népzene mikor jelent meg az életedben?

Sokkal előbb. 1972-től már játszottam a miskolci Avas Táncegyüttes zenekarában. Ez ugyan már népzene volt, de nem eredeti formájában. A korban szokásos, zeneszerzők által megírt feldolgozásokat játszottuk kottából. A hagyományos népzene 1975-ben érkezett meg Miskolcra, Vavrinecz András személyében, aki bányamérnöknek tanult ott. Táncházat indított, népzenei gyűjtéseket mutatott; egyszóval bevont a népzenébe. Alapítottunk egy zenekart, a Nyekergőt. A Ki mit tud?-on is indultunk. Vele muzsikáltam először népzenét, ezért is kiemelt vendége a zeneakadémiai koncertnek. Akkor kezdtem el brácsázni is, hogy részt vehessek a táncházzenész tanfolyamon. Cimbalmot nem tudtam volna vinni, vittem hát a brácsát. Háromhúros népi brácsán akkor nagyon jó volt zenélni. Igazi élményhangszer, könnyű kezelni: megfogod az akkordot, hozod a ritmust és kész.

Ezután nem sokkal beindult a „népzenei turnégépezet”, ha jól tudom.

Igen. A Nyekergő után jött a Mákvirág együttes, akikkel már 1977-től jártunk Nyugat-Európába. Ezt követte a Jánosi együttes, az Ökrös együttes, a Téka, a Méta, a Zsarátnok, a Muzsikás… Hosszan sorolhatnám. Az első igazán jelentős külföldi kapcsolatot a svéd Hurtig Hasse Orient Express elnevezésű bandája jelentette. Velük – a svéd zene mellett – magyar táncházi zenét és balkáni népzenét játszottam. Felléptünk az első Táncháztalálkozón 1982-ben. Hasse sokoldalú muzsikus volt: harmonikázott, furulyázott, brácsázott. Még magyarul is megtanult!

Mondhatni, hogy te voltál az első fecske az előbb említett műfajokban?

Ezt nem mondanám, hiszen jó muzsikusok mindig is voltak. Inkább én voltam az első, aki nem vendéglátós ízzel játszott. Klasszikus és népzenei tanulmányokkal a hátam mögött én egy „etno” ízt hoztam, és jól olvastam kottát. A témákat és jazzharmóniákat be tudtam játszani, emellett improvizáltam saját érzésből. Ez teljesen újszerű volt. 1995-re állt össze az első igazán saját bandám, a Gipsy Cimbalom Band. Persze voltak még fontos epizódok, ilyen például a találkozás Archie Shepp-pel, vagy a Háry-szvitet játszani a Carnegie Hallban a Philadelphiai Szimfonikusokkal.

Népi cimbalmot tanítasz a Zeneakadémia Népzene Tanszékén. A növendékeidnek is azt ajánlod, hogy minél több irányba nyissanak?

Igen. Minden tapasztalatomat, amit a múltamból összeszedtem, elmondom nekik. Nálunk a népzenetanításnak még nincs olyan sok éves múltra visszatekintő hagyománya, amely szigorúan meghatározna bármit is. A kollégáknak is, nekem is rugalmas a hozzáállásunk. Azt szeretnénk, hogy a növendékek nagyon jó népzenészek legyenek, de emellett egy korszerű zenészgenerációt akarunk a jövőnek teremteni. Nem szabad elszigetelten működő, „szemellenzős” népzenészeket nevelni. Sajnos az utánpótlás nem megfelelő. A legnagyobb problémának azt látom, hogy nincs alapfokú képzés, és a középfokú sincs megoldva. Fontosak lennének a technikai alapok. De ez egy születő tanszék esetén belefér. Kell még ötven év, hogy kiforrja magát a dolog. Emellett úgy gondolom, hogy a cimbalom mint népi hangszer nem elég. Ha megnézem a most futó, nemzetközi porondon is elismert cimbalmosokat – ilyen Lukács Miklós, Lisztes Jenő, Marius Preda, Giani Lincan –, akkor a következő lehet a recept: a klasszikus repertoár ismerete, kortárs zene, jazz combo, improvizációs készség, és az egész leöntve egy kis etno ízzel. A cimbalom csak egy eszköz, a művészi kvalitás tölti meg élettel.

Bolya Mátyás