A dalest

A dalest meghalt. A dalest meghalt? A dalest újjászületik, éppen napjainkban – tudniillik már nagyon itt az ideje, hogy újjászülessék! Ez jól hangzik, de biztos, hogy igaz? Hol van már az a kor, amelyben egy Dietrich Fischer-Dieskau tiszta Hugo Wolf-programmal tudta megtölteni az Erkel Színház nézőterét? (Na jó, legyünk igazságosak: nem egyedül, hanem egy Szvjatoszlav Richter nevű „zongorakísérő" közreműködésével...) Akiket az a szerencse ért, hogy emlékezhetnek 30-40-50 évvel ezelőtti hangversenyekre, azok nem feledik: dalesten (többnyire a Zeneakadémia Nagytermében) búcsúzhattak el személyesen olyan, pályájuk végére ért ikonoktól, mint Elisabeth Schwarzkopf; aminthogy dalesten köthettek ismeretséget a jövő – az akkori jövő – olyan csillagaival is, mint Jelena Obrazcova.

A dalest a polgári hangversenyek reprezentatív válfaja. Csakugyan az? A 19. század zenéjéről írott, kimeríthetetlen könyvében Carl Dahlhaus leszögezi, hogy az operaária valójában „szerepköltemény", amelyben a komponista „elvileg rejtve marad" a közönség előtt. Ezzel szemben a dalban maga a szerző beszél, ha nem pőrére vetkezve is, de mégiscsak valamiféle „lírai én"-ként. Eltérően például az énekelt elbeszéléstől, a balladától, a dal nem irányul tüntetőleg a közönség felé; a dalt a publikum csupán mintegy „velehallgatja". Ahogyan mondandóját Dahlhaus frappánsan kihegyezi: míg a ballada hallgatósága „esszenciális" vagyis lényeges, addig a dal közönsége „akcidenciális" vagyis esetleges. Nyilván ezzel is összefügg, hogy a dalest – a hangversenyfajták e legintimebbike – nagyjából száz év óta egyre inkább a koncertrendező intézmények kamaratermeibe szorul vissza.

Simon Izabella és Németh Judit dalestje 2013. december 18-án a Solti Teremben (fotó: Zeneakadémia / Benkő Sándor)

Ám ne vágjuk a dolgok elébe, hiszen az „egy ember dalol, a többi némán hallgatja" felállás a zenefogyasztásnak ennél azért régebbi módja. Ha máshonnan nem, hát Wagner A nürnbergi mesterdalnokok című operájából tudjuk: dalt a középkor végén s az újkor hajnalán olyan cipészek is szereztek, akiknek jobb lett volna megmaradniuk a kaptafánál... A polgárházakban való közös muzsikálás együtténeklést is jelentett; ez azonban inkább a résztvevők szórakozását, mint a hallgatóság épülését szolgálhatta. A német nyelvű Lied egyik legfőbb műhelye, a „berlini iskola" az egyszerű, népdalszerű, strofikus dalok komponálását tűzte ki ideálul. Az irányzat egyik legjelentősebb képviselőjéről, Johann Friedrich Reichardtról ugyanakkor már följegyezték, hogy műveit az 1780-as években elsőként maga adta elő, szűkebb hallgatósága elmélyült figyelmétől kísérve. És bár e dalok strofikusak, egyes előadási utasítások vagy a szöveg ritmikai módosulásai mégis arról tanúskodnak, hogy a szerző egyetlen, improvizációs készséggel is bíró énekesre számított, nem pedig közös éneklésre.

De még Schubert dalait is a schubertiádákon, vagyis magán-összejöveteleken szólaltatták meg Metternich Kelemen Bécsében. A Zenebarátok Társaságának félig nyilvános hangversenyei – köztük egy 1821-es „Abendunter-haltung", amelyen az Erlkönig is elhangzott – inkább kivételt képeztek. Vagyis a dal csak a „dalkirály" halála után nyerte el polgárjogát a hangversenyéletben. Csupán az ő mintegy hatszáz dalt számláló életműve lezárulásakor, majd Schumann nagy dalciklusai keletkezésének idején állt elő néhány énekes azzal az igénnyel, hogy hangversenyteremben is megszólaltassanak dalokat. Julius Stockhausen volt ezen úttörők egyik leghíresebbike; ő az első, a 19. század közepén, aki koncertpódiumon adott elő olyan teljes dalciklusokat is, mint A szép molnárlány, a Téli utazás vagy A költő szerelme. Stockhausen Schubert-estjein egyébként a zeneszerző által meg nem zenésített verseket is felolvastak, ezzel mintegy irodalmi kontextusba állítva és jobban meg is világítva egy-egy dal értelmét (e megoldás a mai hangversenyrendezőknek is például szolgálhat).

Mindazonáltal a dalestek eleinte ritkaságnak számítottak, mivel akkortájt inkább a vegyes műsorú koncertek élték divatjukat: kamaraművek váltakoztak dalokkal, illetve – zenekari hangversenyeken – nyitányok, szimfóniák és versenyművek váltakoztak operaáriákkal vagy (meghangszerelt!) dalokkal. Gyakran fordult elő, hogy a dalciklusokból is csak a legnépszerűbb darabokat szólaltatták meg, akár összefüggésükből is kiragadottan. Bécsben az 1870-es évekre – mindenekelőtt Gustav Walter Schubert-estjeinek köszönhetően – vált egyenjogú koncerttípussá az önálló dalest, amely az 1880-as években már egyenesen a legkedveltebb hangversenyfajta lett. A 20. század első évtizedeire azután a dalest Európa-szerte (nálunk is) olyan elterjedtté vált, hogy például Berlinben egy héten húsz dalestet is rendeztek – és ezek mind teltházat vonzottak!

A polgári kor lehanyatlásával, a romantika lángjának kihunyásával sokat veszített népszerűségéből a dalest. Újjá lehet éleszteni? Létre lehet hozni a polgári szalonok meghittségét a modern koncertüzemben? A repertoár bővítése, kiterjesztése (a németen kívül) más nemzetek – sokszor fölfedezésre váró – dalirodalmára például nagyban fölélénkítheti a dalestek iránti érdeklődést. Az ismert művek konfrontálása az ismeretlenekkel, a korábbi korok daltermésének ütköztetése újabb kompozíciókkal, az irodalmi és kultúrtörténeti összefüggések megmutatása és – nem utolsósorban – a dalszövegek nyersfordításának pontos feliratozása ugyancsak elősegítheti a dalest reneszánszát.

A dalest a legolcsóbb hangversenyfajta. Nem kell hozzá más, mint egy zongora, egy zongorista, meg egy énekes. Persze nem árt, ha a hangszer jól van fölhangolva, s az sem hátrány, ha a zongorista egy Richter, az énekes pedig egy Fischer-Dieskau... Na jó, legyünk igazságosak: az is elég, ha előadóink az ő igényükkel közelítenek a remekművekhez. Mert – mint Dieskau az éneklés világáról szóló szép könyvében írja – „az énekelt zene megvilágosodott érzés, egyértelművé vált akarás, emlékezés, megőrzés, továbblépés, ám semmi esetre sem konkrét valami. Az ének az emberek közötti elpusztíthatatlan értékekre emlékeztet minket. Innen nézvést Schubert Téli utazása a legnagyobb kihívás, amellyel dalénekes szembekerülhet. Az érzelmi erő s a kiúttalanság okozta önfeladás ellentéte éppúgy áthatja Wilhelm Müller verseit – még ha azok nem a költészet nagy alkotásai közé tartoznak is –, mint amennyire átitatja Schubert muzsikáját."

Baráth Emőke (fotó: Raffay Zsófi)

A zeneakadémiai dalestek sora 2014. november 6-án Baráth Emőke és Csalog Gábor "Összefűzve örökre" alcímű koncertjével folytatódik. Műsoruk első felében Schubert- és Schumann-dalok közül, második felében pedig a rendkívül gazdag francia dalirodalomból válogatnak. Baráth Emőke - aki Pászthy Júlia növendéke volt a Zeneakadémián, s tanulóévei során részt vett Barbara Bonney, Kiri Te Kanawa, Marton Éva, Nancy Argenta, Sass Sylvia, Deborah York és Meláth Andrea mesterkurzusain, 2011-ben a Linzben megrendezett Pietro Antonio Cesti barokk énekversenyről elhozta a fődíjat és a közönségdíjat, 2014-ben pedig bejutott a brüsszeli Erzsébet királynő verseny döntőjébe - a Fidelio.hu-nak adott interjújában a következőket vallja: „A dal nagyszerű műfaj, de problematikus, mert jó termek kellenek hozzá. Nincs szükség nagy számú közönségre, elég annyi ember, akikhez közel lehet jutni, akikkel kialakulhat valamiféle közös energia. Erre rá kell hangoldóni, ez a műfaj intim atmoszférájú, amilyen ez a koncert is lesz. Az, hogy a Zeneakadémia a profilja hangsúlyos részének tekinti a dalesteket, remek kezdeményezés, és ahogy elnéztem a sorozat többi koncertjének az összeállítását, azt kell mondanom, nagyon megtisztelő, hogy én is felléphetek."