A kontratenor

Néhány évtizeddel ezelőtt még sokan tartózkodóan fogadták őket, annyira szokatlan és idegen volt a hangjuk, manapság azonban a legnépszerűbb énekesek közé tartoznak, sokan közülük valódi sztárok. A kontratenorok, akik egykor csupán katedrálisok kórusaiban kaphattak helyet, mára az operaszínpadokon is szívesen látott vendégek. Nemcsak azért, mert így az eredetileg férfiaknak írott szoprán szerepek újra férfiak előadásában láthatók, hanem azért is, mert hangjuk különös minőségével hasonlóképpen bűvölik el a mai közönséget, mint ahogy a kasztráltak nyűgözték le a 17–18. századi operarajongókat.

A hagyomány szerint a kontratenorok, vagyis a fejhangon (falzett technikával) éneklő férfi énekesek elsősorban Anglia katedrálisainak zeneéletében játszottak fontos szerepet már a reneszánsztól kezdve, s onnan terjedt át ez a hagyomány a kontinensre. Bár a szigetország énekegyütteseiben valóban fontosak voltak a magas szólamokat éneklő férfiak, korántsem igaz, hogy Európa más nagyvárosainak katedráliskórusaiból hiányoztak volna a korábbi évszázadokban. Amiben ugyanakkor Anglia biztosan meghatározó szerepet játszott, az a kontratenor hangfaj 20. századi újrafelfedezése és népszerűsítése, amely elképzelhetetlen lett volna a pályáját a Canterbury katedrális énekeseként kezdő Alfred Deller (1912– 1979) nélkül. Dellernek köszönhető, hogy az ötvenes-hatvanas évektől fogva mind többen vállalkoztak arra, hogy kontratenor szólistaként lépjenek fel, elsősorban templomi és koncerttermi hangversenyeken. Hogy az operaszínpadon csak a hetvenes-nyolcvanas években bukkantak fel, az részben annak köszönhető, hogy Deller egyáltalán nem volt színész alkat. A következő generációk persze már nem ódzkodtak attól, hogy jelmezbe bújjanak, s színészi játékát, zeneiségét, illetve hangi adott- ságait tekintve egyaránt kiemelkedik a mezőnyből az ugyancsak angol, Grammy-díjas Michael Chance.
 

A többek között a King’s College-ban nevelkedett énekes egyébként a kortárs műveknek éppoly elkötelezett tolmácsolója, mint a régizenének, s ebben mit sem különbözik a nagy elődtől, Dellertől, aki Michael Tippett zeneszerzővel dolgozott együtt intenzíven. A kontratenor hangfaj tágasságát Michael Chance októberi zeneakadémiai koncertjének programja is bizonyítja, amely két irányban bővíti a barokk repertoárt: Schubert mellett William Byrd és John Dowland reneszánsz művei dominálnak a műsorban. A Sir John Eliot Gardinerrel, Ton Koopmannal és Trevor Pinnockkal is szoros kapcsolatot ápoló kontratenor partnereként a régi és új billentyűs hangszerek egyik legsokoldalúbb alakja, Maggie Cole érkezik a Zeneakadémiára, akinek nemcsak csembaló-, hanem zongorajátékát is hallhatjuk majd a Schubert-dalokban. Maggie Cole éppolyan igényességgel válogatja meg kamarapartnereit, mint a repertoárján szereplő műveket (Bachtól Haydnon át Poulencig és Ligetiig), Steven Isserlis, Debretzeni Kati és Catherine Mackintosh csak néhány név az állandó zenésztársai közül. Maggie Cole komoly elismerést vívott ki magának irodalmat és zenét ötvöző programjaival is, az állandó koncertezés és tanítás mellett pedig olyan társadalmi célú programokban is aktívan részt vesz, mint amilyenek például a Sarasa Chamber Ensemble-lel közös projektek: ezekben fiatalkorú bűnözőket szólítanak meg zenével, költészettel és különféle improvizációkkal.

Belinszky Anna írása eredetileg a Zeneakadémia Koncertmagazin 2016/szeptember-decemberi számában jelent meg.