A kórusülésről is megcsodálható Vilde Frang hegedűjátéka

"Kiváltságos vándoréletet élek" – mondja a hegedűművész, aki négyévesen még nagybőgőzni akart. Tizenegy évesen fedezte fel Anne-Sophie Mutter, tizenkét évesen pedig már az Oslói Filharmonikus Zenekarral debütált. Ki nem állhatja a versenyeket, mégis a világ legnevesebb zenekaraival és karmestereivel járja a világot. Elsőként azt kérdeztük tőle, mit jelent számára Mozart.

- Úgy gondolom, hogy Mozart minden művében operát írt. Ha Mozartot játszom, sokkal inkább énekelek, mint hegedülök. A hegedűversenyei talán nem tartoznak a legkiemelkedőbb darabjai közé, de persze remekművek, és rendkívül szerethetőek. Olyan, mintha egyszerűen csak papírra vetette volna őket, a lehető legnagyobb könnyedséggel. Ha azonban hegedűs szemmel nézem a darabokat, amilyen egyszerűnek tűnnek, olyan nehéz játszani őket. Azáltal, hogy vokálisan közelítem meg Mozart zenéjét, teljesen megváltozik a darab, másfajta művészet lesz belőle.
 

Fotó: Marco Borggreve

- Gyakran hangsúlyozod, hogy a "legnagyobb dolog, amit tehetünk valakivel, ha inspiráljuk őt".

- Sokan szeretnék meghatározni, hogy mi is valójában a tehetség. Az én felfogásomban az a kettős képesség, hogy inspirálni tudunk másokat, és képesek vagyunk hagyni, hogy mások inspiráljanak bennünket. A színpadon én nem bizonyítani szeretnék, hanem megosztani valamit a közönséggel – inspirálni az embereket, hogy azt érezzék, „igen, ez az, amit csinálni szeretnék, és tudom, hogy képes vagyok rá”. A legnagyobb zenészek mind képesek közvetíteni ezt az érzést.

- Többször is nyilatkoztad, hogy fontosak számodra a társművészetek. Az Amsterdam Sinfonietta számos különleges projektben vesz részt. Játszottatok már együtt?

- Ez az első alkalom, hogy együtt lépünk színpadra. De hallottam már őket, fantasztikus zenekarról van szó, és nagyon várom a közös munkát. A társművészetekkel való kapcsolatteremtés egyelőre csak vonzalom számomra. Szólistaként kivételezett helyzetben érzem magam, hogy utazhatok, bejárhatom a világot. Ez tölti ki az időm nagy részét, kiváltságos vándoréletet élek. A zene azonban csak kis része az egésznek, nagyon érdekel a festészet, a fotózás, a tánc, az opera. Szeretném átlépni a határokat, és felfedezni a mögöttük rejlő új területeket. Ott van például Yo-Yo Ma, aki Bobby McFerrinnel zenél együtt, majd Argentínába utazik és tangót játszik, aztán Kínába megy… Ez a sokféleség olykor talán ijesztő lehet, mégis azt gondolom, hogy hálás feladat mindig új kihívás elé állni.

- Csodagyerekként indultál. Ez miként hatott a pályádra?

- A sikerhez természetesen szükség van tehetségre és zenei érzékre, de nagyon sok múlik az időzítésen is – fontos, hogy jó időben legyél jó helyen. Nagy lépés volt az életemben, hogy egész fiatalon Norvégiából Németországba kerültem, ahol Anne-Sophie Mutter támogatásával fejlődhettem. Rengeteget tanultam tőle: mindig arra bátorított, hogy ne másoljam őt semmiben, ne legyek pusztán az iskolájának a terméke, hanem hallgassam a belső hangomat, és próbáljak önmagam lenni. Festményeket és szobrokat mutatott nekem, hogy szélesítse a látókörömet, miközben közösen próbáltunk meg közelebb kerülni egy-egy versenyműhöz. Neki köszönhetem a hangszeremet, egy Vuillaume-hegedűt is, amit az alapítványától kaptam kölcsön több mint tíz éve, ma pedig már az én tulajdonom. Sajátos viszonyom van a hegedűmhöz. A kezdetektől fogva sokat vitatkozunk, küzdünk egymással, hiszen egyikünk sem tökéletes. Egymás mellett fejlődünk, folyamatosan formáljuk és alakítjuk egymást. A küzdelmek ellenére is sokkal boldogabb vagyok ezzel a hangszerrel, mintha egy tökéletes hegedűn kellene játszanom. 2012-ben elnyerted a Credit Suisse Young Artist Awardot.
 

- Mit gondolsz a versenyekről?

- Úgy érzem, engem nem a versenyekre találtak ki: ha csak tudom, elkerülöm őket. Vannak olyan művészek, akiknek kifejezetten tehetsége van a megmérettetésekhez, én azonban nem tartozom közéjük. A versenyeken általában kevésbé számítanak az igazán zenei szempontok, cserébe viszont nagyon sok múlik azon, kik ülnek a zsűriben. Számtalan külső tényezőnek vagy kiszolgáltatva, mikor versenyzel, és maga az eredmény gyakran nem rajtad múlik. Azt hiszem, nem is leszek soha zsűritag sem.

- Nem először jössz Magyarországra, többször játszottál a Kaposfesten.

- A Kaposfest a Lockenhaus Kamarazenei Fesztivál mellett a kedvenc fesztiválom. Ott a művészek és a közönség különleges módon kommunikálnak egymással, és ez hihetetlenül könnyed, sehol máshol nem tapasztalható hangulatot teremt, rendkívüli energiákat szabadít fel. Visszatérő vendége vagyok a fesztiválnak, amiben persze az is közrejátszik, hogy számomra Magyarországnak különleges varázsa van. Olyan, mint egy mesebeli ország, ahol az ember azt várja, hogy valamiféle boszorkányok repkednek majd a levegőben. Mindig nagyon lelkes vagyok, ha Budapestről van szó: nemrég a Citadelláról csodálhattam meg a várost, fantasztikus élmény volt.
 

Belinszky Anna interjúja eredetileg a Zeneakadémia Koncertmagazin 2015 január-júniusi számában jelent meg.