A szabadság öröme

„Ég alján, föld fölött / lágy zene kél, / víz partján, fák között / pendül a szél...” Akár egy Monteverdi-madrigál dallamát is hozzáképzelhetjük a versrészlethez, amely James Joyce Kamarazene című ciklusából való (Gergely Ágnes fordításában). A költemény finom fuvola- és lantfutamai felidézik bennem a csecsemők ámuló figyelmét, amellyel friss élményeiket befogadják: a világ még tele van istenekkel, a lombok és a felhők élnek, a simogatásnak íze, a látványnak hangja van: az érzékelés még egységes és szabad, nem tagolódott szét töredékes tapasztalatokra.

A kamarazene számomra efféle határtalan űr: egy pontban a minden. Ahogy az érzelmeket sem tudja maradéktalanul magában tartani a test, úgy a hangok is kiszöknek a zárt térből, ajtórésen, ablakon át kizengenek az utcára; sok évig jártam át olyan házak között, amelyekből folyvást zene szivárgott: a kolozsvári Óvár zeneiskolájának zongorái és fúvós hangszerei, vagy később a budapesti Opera zárt ablakai mögül előzengő áriák sejtel- messége máig is itt van a fülemben, és szagokat, tereket, ízeket idéz fel bennem. Még intenzívebb érzékleteket és érzelmeket kavar fel a kolozsvári iskolai kamarakórus emléke, amit kitűnő osztályfőnöknőnk vezetett. A kamaszkor féktelen érzelmességét élhettem ki ott, öröm és szerelem és világfájdalom zengett és susogott a szívszakasztóan szép madrigálokban; kemény diktatúrát éltünk éppen, sokszor nem volt áram sem, de a kórus- próbán a régi iskolaépület gyertyafényben derengő, sejtelmes boltívei visszaröpítettek minket pár évszázaddal, egy olyan korba, amikor szabadon lehetett magyarul énekelni.

Dragomán György és Szabó T. Anna (Fotó: Valuska Gábor)

Később, már Budapesten, ismertem meg másik kedves skólám, az Eötvös Collegium jelszavát: „szabadon szolgál a szellem”. Ezt a szabad szolgálatot éreztem én meg Kolozsváron, azt, hogy a tiszta hangzáshoz és az éneklés égi öröméhez földi alázat és fegyelem is kell, de egészen másféle, mint amit a kíméletlenül katonás rendszer követelt tőlünk: a kórusban a forma nem cél volt, hanem eszköz, mégpedig a közös alkotás teljes élvezetének érdekében. A szigorú falak közt, ahol nappal szorongattatásban és kiszolgáltatottságban éltünk, délutánonként tényleg szabadok lehettünk, mert szeretet vett körül és szeretet irányított minket; nem az indulók rettenetes zengő érce és pengő cimbalma uralkodott végre, hanem az égi összhangzat. (Goethe égi fiúkara jut eszembe: „Fonódjanak hát víg láncba karjaink, zengjünk zsolozsmát, perdüljünk táncra mind!”) Valamit önként, örömből megélni: ritka ajándék volt ez akkor. És micsoda részegítő, forradalmi mámor volt egy ballagási fellépés után féktelen harsánysággal kiengedni a hangunkat az öblös folyosókon: „Viva, viva la musica!” Majd, csak azért is, magyarul: „Éljen, éljen a muzsika!” Szabadság, szerelem, metafizika: a kamaszkor teljessége volt benne ebben az egyetlen, ismétlődő dallamban.

Jött még utána sok zene az életemben, a King’s Singers-mánia, a városi kórus Szombathelyen (három évig énekeltem benne), némi Mozart, fülhallgatós-walkmanes, később magnós zenehallgatások Amerikában (ott fedeztük fel a Chanticleer kamarakórust és az ezerszer újrahallgatott mexikói barokk egyházi zenét), sok-sok Telemann (főleg az asztali zenék; az esküvőnkön is Telemann szólt), aztán az itthoni totálisan amatőr, rögtönzött házizenék blockflötére, ír furulyára, gitárra, csörgőre, sámándobra és olykor szintetizátorra – de mindent, amit a kamarazene öröméről és szabadságáról tudok, ott tanultam meg, Kolozsváron, Halmos Katalin csodálatos madrigálkórusában.

Szabó T. Anna