A zene lelke a kotta mögött van
Takács-Nagy Gábor hegedűművész 2001 óta vezényel, ez mára fő tevékenységévé vált. 2007-ben lett a Verbier Fesztivál kamarazenekarának zeneigazgatója, 2011 óta a Manchester Camerata vezetője. A máig nevét viselő világhírű takács kvartettnek 1975-től 1992-ig volt a primáriusa. Pályafutása során olyan legendás művészekkel muzsikált együtt, mint Gidon Kremer, Yehudi Menuhin, Jean-Pierre Rampal, Solti György, Isaac Stern vagy Msztyiszlav Rosztropovics. A fantáziáról és a hangok által mesélt történetekről vall magazinunknak a Liszt-díjas muzsikus.
Milyen eszközei vannak egy zenésznek a fantázia inspirálására?
A színész szavakkal ébreszti fel bennünk az érzéseket, nekünk erre a hangok, a hangjegyek az eszközeink. Ahogyan a színész a leírt szöveg mögé lát, úgy nézünk mi is a kottakép mögé. Mozart édesapja írta fia születésekor, az 1756-ban kiadott Hegedűiskolájában: „A zenész elsődleges feladata hallgatóinak emócióit felkavarni, irányítani, aszerint, hogy a hangjegyek mögött milyen emóciókat érez. A hatás kiváltásához ezeket az emóciókat először saját magában kell felélesztenie.” Pontosan ekkor jut kulcsszerephez a fantázia. Milyen szépen segít a magyar nyelv is, azt mondjuk: képzelet. Képek által közelebb juthatunk a hangjegyek mögötti érzésekhez. Kurtág György, Rados Ferenc, Mihály András sem véletlenül bombázott bennünket annak idején a kamarazene órákon fantasztikus képekkel. Így vezettek rá bennünket, ifjú zeneakadémistákat a hangjegyekbe kódolt érzésekre.
Képeket lát tehát a hangjegyek mögött?
Nem, vagy legalábbis nem ilyen egyszerűen. Számomra minden hang egy történetet mesél el, amelyet nekünk, zenészeknek életre kell keltenünk. Valahogy úgy, ahogy a királyfi csókkal ébreszti fel álmából Csipkerózsikát. A kottapapír, a rajta ejtett pöttyök, feljegyzések önmagukban semmit sem érnek mindaddig, amíg a zenész meg nem tölti őket élettel, képzelete erejével. Édesapám halálakor értettem meg ezt igazán. Csak a temetésére érkeztem haza, de szerettem volna búcsút venni fizikai valójától, és utoljára látni őt. Elevenen élt bennem az alakja, mégis, amikor megpillantottam a koporsóban, mintha egy idegen lett volna. Egy pszichológus barátom adott magyarázatot erre az élményre. Azt mondta: te már csak a borítékot láttad, a levelet nem. A lélek kiszállt. Amit a kottában látunk, hasonlóképpen élettelen. A zenész, a karmester feladata elvezetni a hallgatóságot a fizikai leirat puszta anyagszerűségétől a zene lelkéig. Ez csak a képzelet erejével, a fantázia segítségével lehetséges. Valahányszor egy próbafolyamatban eljutottam odáig, hogy végre be mertem kapcsolni a képzeletemet, hirtelen más lett még az izmaim működése is. Technikailag magasabb szintre tudtam lépni abban a pillanatban, amikor már nem a technikára koncentráltam. Nem azt kell ugyanis játszanunk, ahogyan a zene le van írva. Azt kell átadnunk, amit a zeneszerző lejegyzett.
Számos zeneszerző ad nagyon pontos útmutatást a kottában, leírnak mindent precízen, amit csak lehet.
Nem azt mondom, hogy figyelmen kívül kell hagyni a zeneszerzői instrukciókat. Sőt! Alázattal át kell égetnünk magunkon mindet. Aztán jön a lényeg: hozzá kell adnunk magunkat a kottaképhez. Kurtág György mesélte nekem, hogy ha tele is firkálja a kottát, saját feljegyzéseiben is legfeljebb az öt százalékát látja viszont annak, amit zeneszerzéskor érez. Egy másik példa: hiába él valaki együtt Bartók bármelyik művével, hiába van a vérében az összes beírás, apró betűs megjegyzés, ettől még nem fog a darab a kezei között életre kelni. Érzelmi mélységeket, finom árnyalatokat nem lehet leírni. A hangok mögött álló ember lelkét felidézni csak képzelettel, beleérző képességgel lehet.
Milyen eszközei vannak fantáziája kifejezésére egy karmesternek?
Érzelmi hitelesség. Személyes átélés. Ez a legfontosabb. Ha a karmester szívből átérzi a darabot, az hatással van a zenekar összteljesítményére is. Lehet, hogy a zenekar minden tagját ezzel nem tudja magával húzni, de ha a többséget megnyeri, megvan a koncert. Furtwängler írja egy esszéjében a képzeletről, hogy a zeneszerző egy bizonyos spirituális magasságból és egy bizonyos hangulat vagy lelkiállapot hatására pottyantja a kottába a hangokat, harmóniákat. A zeneszerző tehát először emelkedett érzelmi állapotba kerül, az előadó azonban a hangjegyekről szerzi első benyomását. A művel foglalkozás folyamatában kell átélnie, hogy vajon miért éppen ezek a hangok pottyantak a kottába. Játék, vezénylés közben pedig abban a lelkiállapotban kell lennie, ami előidézte a zeneszerzőben az adott hangjegyek, harmóniák lejegyzését. A felkészülés tehát csak részben intellektuális folyamat: az előadónak használnia kell az ösztöneit is. A koncerten pedig le kell szakadni a kontrolláló agy befolyásáról, mert a túl sok gondolkodás megöli az érzelmi átélést. Kurtág György mondta egyszer, miután két hónapig küszködtünk Officium Breve című műve próbáin, hogy előadás előtt el kell felejteni mindent. „Engem felejtsetek el, most már a tiétek a darab, ti vagytok a társszerzők. A saját személyiségeteken, lelketeken keresztül szüljétek meg újra.” Ennél felszabadítóbb, bölcsebb tanácsot nem is adhatott volna.
Mester Ágnes