A zene világítótornya

„Bach az Isten, Mozart az angyal, Beethoven az ember” – mondta Ferruccio Busoni. A zenetörténeti könyvekben sok szó esik a zeneszerző, a géniusz Beethovenről. De milyen személyiség volt? Mire utal Busoni, amikor „az embernek” hívja őt?

Nehéz erre válaszolni, mert nagy különbség volt a fiatal és az idősödő Beethoven személyisége között. Amikor a fiatal Beethoven 1792-ben Bécsbe került, megpróbált elegáns módon viselkedni – mégiscsak főúri társaságban volt. Többek között lovagolt, ami egyáltalán nem összeegyeztethető a későbbi csapzott, süket ember képével. Fiatalon még csak nem is volt mogorva. Persze már ekkor akadtak bizonyos tulajdonságai, amelyek talán nem a legkedvesebb vonások. Egy feljegyzés szerint például, amikor kicsit neheztelt egy kollégájára, miután az egy szalonban eljátszotta a magáét, Beethoven nagy dühödten odacsattogott, felemelt a pultról egy csellószólamot, kirakta fejjel lefelé a zongorára, és úgy, fordítva elolvasta, majd variációkat improvizált rá, csak azért, hogy megszégyenítse az illetőt, aki csak annyit mondott az ajtóból: „Ez maga az ördög!”

Az idős Beethoven teljesen más volt. Hadd meséljek el egy jellemző történetet. Elment kirándulni, ahogy szokott. Kirándult, kirándult, és közben gondolkodott – süketen és magányosan. Beesteledett, ő pedig észrevette, hogy eltévedt. Egy Bécs környéki faluba ért, ahol megpróbálta megtudakolni, hol van. Lehajolva benézett az alacsony házacskák ablakain, a lakók pedig megijedtek tőle és kihívták a csendőrt. A csendőr bevitte az őrszobára, ahol Beethoven védekezni kezdett: „De hát én vagyok Beethoven!” „Azt mindenki mondhassa” – szólt a csendőr, de azért a biztonság kedvéért kihívta a polgármestert. A polgármester felöltözött, kirohant az őrszobára, megnézte Beethovent, és közölte, hogy ez tényleg ő… Különös kettősség jellemezte tehát: egyrészt mindenki tudta, hogy ez az ember zseni, másrészt a kinézete mégiscsak egy torzonborz, furcsa, kicsit talán nem teljesen komplett személy benyomását keltette.

A zeneszerzők többnyire tisztában voltak azzal, milyen képességeik vannak, mégis Beethoven volt az egyik első, aki megkövetelte a neki – mint zseninek – kijáró tiszteletet. Mi vezetett ahhoz, hogy elrugaszkodott attól az elsősorban udvari állásoktól függő életformától, ami még a kortársakat, pláne az elődöket jellemezte?

Az igazán nagy zeneszerzők közül Mozart volt az első. 1781-ben szakított a hercegérsekkel, és onnantól kezdve kapitalista módon élt. Aztán jött Beethoven, aki egész életében úgy élt. Viszont még valamit hozzá kell tennem: Beethovenben benne volt a zsenitudat, Mozartban viszont nem, mert az akkori társadalom még nem ismerte ezt a fogalmat. A kifejezés Beethoven idejében jelent meg.  Mozart – mindamellett, hogy tudta, mindenkinél tehetségesebb és jobb zeneszerző – hihetetlenül jó mesteremberként tekintett magára, Beethoven viszont azonnal zseninek, vagyis kivételezettnek tartotta magát. Úgy gondolta, hogy ő egy világítótorony.

Az ilyen világítótornyok, vagyis a zsenik köré mindig kultusz épül, és ez gyakran befolyásolja a művészetükről alkotott gondolkodásunkat.

Hat ránk a kultusz, ez kétségtelen. Nem illik rosszat mondani a zseninek kikiáltott zeneszerzőkről. Ugyanakkor sokszor olvastam olyan véleményeket, amelyekben nagy muzsikusok – például Glenn Gould – nem átallnak erősen kritizálni bizonyos Beethoven-műveket. Nem minddel értek egyet (Gouldnak még az Appassionata szonáta sem tetszik), de a lényeg, hogy meg lehet szabadulni ettől a befolyástól.

Nézzük a másik végletet: Ön szerint Beethoven mely műveiben üt meg olyan emberfeletti szintet, amit már nehéz ép ésszel felfogni?

A 9. szimfónia nyilvánvalóan ilyen. Még ha nem is tartozik a kedvenc műveim közé, egyértelműen más dimenzió. A vonósnégyesek közt is van több tétel, amelyekre az ember azt mondja, hogy kiemelkedő és túlmutató. A zongoraszonáták közül az op. 111 variációs második, vagyis utolsó tételében olyasmi szólal meg, aminek szinte egyáltalán nincs előzménye. Beethoven lassú tételeiben fantasztikus dolgok vannak, de ez még azokhoz képest is egészen elképesztő zene.

Mennyire befolyásolja egy szerző személyisége a róla alkotott művészi képet? Wagnerről például tudjuk, hogy voltak olyan elvei, amelyeket ma elég aggályosnak tartunk, a zenéjét mégis szeretjük és hallgatjuk.

Nagyon jó, hogy Wagnert hoztad fel példának, mert ez mutatja, hogy alig. Talán túlzás lenne kijelenteni, hogy egyáltalán nem, de csak nagyon kevéssé. A két dolgot el kell különíteni egymástól. Wagnerről tudjuk, hogy antiszemita volt, és elég jellemtelen is (kölcsönkért, nem adta vissza stb.), de közben olyan zseni, hogy lenyűgözi az embert.

Milyen források állnak rendelkezésünkre, ha egy szerző személyiségére vagyunk kíváncsiak?

Beethoven esetében kortársi leírások és emlékezések – sajnos levél nem maradt fent sok. A kép ugyanakkor megtévesztő. Ott vannak például a süketsége után vezetett füzetkék, amelyekbe kérdéseket írtak, és Beethoven válaszolt rájuk. A válaszokat nem írták fel, de a kérdésekből lehet rájuk következtetni. A félrevezető az, hogy ezeket utólag meghamisították, hogy szebb legyen az összhatás. Azt szoktam mondani: az emberiség csak akkor mond igazat, ha nagyon muszáj.

Ha találkozhatna Beethovennel, az emberrel, milyen közös programot választana?

Kirándulnék vele.

Mona Dániel