A Zeneakadémián ünnepli 80. születésnapját Dubrovay László
A Nemzet Művésze címmel és Kossuth-díjjal is kitüntetett, közönségbarát kompozícióiról ismert zeneszerző alkotásait Balázs János zongoraművész és Pálfalvi Tamás trombitaművész szólaltatja meg a Budafoki Dohnányi Zenekarral a március 23-i koncert a Nagyteremben.
A műsorban két szimfonikus alkotása, a 2000-es millenniumi eseményekre írt Ünnepi zene és az 1997-es Magyar szimfónia foglal keretbe két concertót: az 1988-ban bemutatott 2. zongoraversenyét és a 2002-es 2. trombitaversenyét. E kettőben világhírű magyar szólisták játszanak majd, előbbiben Balázs János, utóbbiban Pálfalvi Tamás. Az esten a Budafoki Dohnányi Zenekar működik közre, Guido Mancusi vezényletével.
„A program összeállítása közös munka volt, nagy szerepe van benne Balázs János egykori tanítványomnak, valamint a Zeneakadémiának és az együttesnek is” – mondja a szervezési előkészületekről Dubrovay László, a Zeneakadémia egykori növendéke, majd oktatója. Kérdésünkre, hogy rendkívül gazdag eddigi életművéből – mintegy 200 kompozíciót alkotott – milyen szempontok szerint válogattak, azt válaszolja: mivel általában négy mű elegendő egy koncertre, továbbá mert sok zenekari és versenyművet írt, arra gondolt, legyenek ezek az est fókuszában. Az Ünnepi zene pedig adta magát, hiszen mégiscsak ünneplésről van szó, Dubrovay szerint pedig az estet indító darabnak azért is kiváló, mert érdekes térhatások vannak benne a kétoldalt elhelyezett trombiták révén.
Mint hozzáteszi, a negyedik műsorszámról sokat töprengett, végül azért döntöttek a Magyar szimfónia mellett, mert már tizenegy zenekar nagyjából húsz alkalommal előadta, ami manapság egy kortárs műnél ritkaságszámba megy.
Arról, hogy a rendkívül sokszínű 20-21. századi zenében hogyan határozza meg saját alkotóművészetét, azt mondja: a Bartók Béla által megkezdett utat kívánta folytatni, olyan elvek alapján, ahogyan ő komponált. „A bázist a népzenén alapuló magyar kultúra adja, ami pedig a korszerűséget illeti, ma már Bartók idejéhez képest más eszközök is rendelkezésre állnak, az új akusztikai kutatások eredményei, a modern hangszerek és technológiák, valamint az előadók kiváló, virtuóz képességei. Mindezek új zenei nyelv lehetőségét teremtették meg nekem arra, hogy a gyökerekből táplálkozva újfajta hangzást hozzak létre” – hangsúlyozza azzal, hogy fontos számára az építés, mert idegen neki a dekonstrukció és a destruktivitás. Emellett a nyitottság is alkotómódszere: „amit csak lehet, mindenféle területről igyekszem megtanulni, a társművészetektől elsősorban, aztán pedig beépíteni a kompozícióimba, valamiféle szintézist létrehozni az újabb és újabb hangzásokkal, kifejezésmódokkal”. Hozzáteszi: hálás, hogy Isten sokszor vele volt, és meg tudta írni ezt a sok művét.
Alapvetőnek gondolja, hogy egy alkotóművész a publikumnak dolgozik. „Hiszek a hármas egységben, az alkotó és az előadó közösen együtt létrehoznak egy művet, amit a közönség be tud fogadni. Ez az értelme az alkotóművészetnek: valamit valahonnan valahová eljuttatni” – vallja Dubrovay László.