Akció és adrenalin

Várjon Dénest aligha kell bemutatni, hiszen sokat koncertező, remek lemezeket rögzítő, s igazi világjáró művész ő, s nem mellesleg a Zeneakadémia büszkesége is, aki – dacára zsúfolt koncertnaptárának – máig ad órákat egykori Alma Materében. Kamarazenei érdeklődésének és kiterjedt muzsikusi-baráti kapcsolatrendszerének már hosszú évek óta rendkívüli koncerteket, sőt koncertsorozatokat és fesztiválokat köszönhet a magyar közönség.
 

Steven Isserlis, Joshua Bell, Várjon Dénes
 

E nagyszerű események sorába illeszkedik, helyesebben ezek sorából is kiemelkedik az a koncert, amely a legméltóbb helyen, a Zeneakadémia Nagytermében hoz össze hármat korunk legkiválóbb hangszeres szólistái és leghivatottabb kamaramuzsikusai közül, s amelyre a Várjon Dénes számára különösen fontos Robert Schumann darabjai mellé Chopin egyetlen cselló-zongora szonátáját, valamint Mendelssohn egyik legnépszerűbb kamaraművét választották. A brit csellista, Steven Isserlis régi kamarapartnere Várjon Dénesnek, s félreismerhetetlenül személyes csellóhangjáról csakúgy ismert, mint arról az elmélyült érdeklődésről, amellyel a kamarazene irodalma felé fordul. A megjelenésében könnyed, sőt laza, ám hegedűjátékában oly elkötelezett és fennkölt amerikai művész, Joshua Bell pedig igazi hamisítatlan világsztárja a klasszikus zenének. Bell, aki 2007-ben egy washingtoni metróállomáson adott utcazenészi inkognitóban szólókoncertet, ugyancsak rendszeres vendége hazánknak: legutóbb az általa vezetett Academy of St Martin in the Fields élén járt nálunk. Őt mutatjuk be az alábbiakban Kling József a Zeneakadémia Koncertmagazin 2014/január-júniusi számában megjelent soraival.

Fotó: Bill Phelphs
 

Úgy hegedül, mint aki az életéért küzd. Azt mondja, azért játszik, mert hatni akar, meggyőzni másokat. A közöny a legrosszabb, ami egy zenésszel történhet. Folyton a külsejével szekálják, Hugh Granthez hasonlítják, és még mindig kölyöknek nézik, pedig már túl van "az emberélet útjának felén". Joshua David Bell 1967. december 9-én született Bloomingtonban, Indiana államban. Mindkét szülője pszichológus, mégis egy farmon nőtt fel lovak és tyúkok között. Ma is fontos számára a természet, de imádja New Yorkot, ahol hosszú idő óta él, a Carnegie Hall közvetlen közelében. Már ha otthon van. Mert évente közel kétszáz koncertet ad a világ minden táján. Az otthon mégis fontos számára. New York-i lakását alapos műgonddal saját maga tervezte meg, rendezte be. A zeneszobában régi fotográfiák lógnak a falon, melyeket első mesterétől, Josef Gingoldtól örökölt. Huberman, Heifetz és Ysaÿe képei vették körül gyerekkori hegedűóráin. „Van abban valami mágikus, ha gyakorlás közben Ysaÿe tekintete szegeződik az emberre" – mondja egy interjúban.

"Rendkívül támogató szüleim voltak, amire minden gyereknek nagy szüksége volna. Anyám zongorázott, a zene nagyon összehozott minket. Ráadásul anyám szereti a kihívásokat, a játékot, mindenféle sportot, és ez a beállítottság nagyon jól jön az én szakmámban. Anyám zsidó, de a vallás nemigen játszott szerepet az életünkben. Annak ellenére sem, hogy apám eredetileg lelkész volt, aki egy sorsdöntő pillanatban elhatározta, soha többé nem teszi be a lábát a templomba. Nem akart minket vallásos szellemben nevelni. Számomra a zene lett a vallás. Hiszek abban, hogy létezik valami magasabb rendű, valami magasztosabb. Tényleg igaz, hogy ha az ember Bachot hallgat, előbb-utóbb hinni kezd Istenben" – nyilatkozta az Arte televíziónak évekkel ezelőtt.

Négyévesen kapta első hegedűjét, 14 évesen megnyerte a Seventeen magazin és a General Motors közös versenyét, ami országos népszerűséget hozott neki. Ugyanebben az évben koncertezett először nagyzenekarral, méghozzá a Philadelphia Orchestrával Riccardo Muti pálcája alatt. Széles körű ismertségre A vörös hegedű című film Oscar-díjas zenéjének (John Corigliano) felvételével tett szert 1998-ban, majd a 2004-es Hölgyek levendulában című film hegedűművész főszereplőjének is ő kölcsönözte a hegedűhangot a koncertjelenetekben. Nagy port kavart 2007-ben a Washington Post kísérlete, amikor Bell egy metrómegállóban játszott a munkába siető tömeg előtt, és szinte senkinek sem tűnt fel, hogy egy világklasszis hegedűművész játékát hallja egy több millió dollárt érő Stradivarin. A cikkért a Post újságírója Pulitzer-díjat kapott.
 

Fotó: Eric Kabic
 

Bell hegedűje, az úgynevezett Gibson ex-Huberman 1713-ból származik. 1936-ban egy krimi főszereplőjévé vált, valaki ugyanis kilopta a Carnegie Hall művészöltözőjéből az akkor Bronisław Huberman tulajdonában álló hangszert. (Mellesleg 1919-ben már egyszer ellopták a hegedűt Hubermantól, ám akkor három nap alatt sikeresen megoldották az ügyet.) A '36-os rejtély viszont csaknem ötven éven át megfejtetlen maradt, a rendőrség nem jutott a tolvaj nyomára. Julian Altman csak 1985-ben, a halálos ágyán vallotta be bűnét feleségének. Altman a Nemzeti Szimfonikus Zenekar tagjaként évekig játszott a lopott hegedűn, anélkül, hogy bárkinek feltűnt volna a hangszer különlegessége. Bell 2001 óta játszik rajta. Négymillió dollárért vette, de azóta a többszörösét éri. Szerelem első vonásra. Soha többet nem muzsikált a régi hegedűjén, pedig az is Stradivari volt. Valahol azt mondta, ha meg kellene válnia a Hubermantól, úgy gyászolná, ahogy egy szeretett kutyát gyászol az ember, akivel hosszú évekig együtt élt.

Akció és adrenalin – nyilatkozta egyszer –, ez a két dolog határozza meg az életét. Az állandó kihívás, a folyamatos megnyilvánulás a közönség előtt, mindez egyfajta függőséggé válhat, drogként funkcionálhat, ami ellen igyekszik védekezni. Jógázik és meditál, keresi az ellazulás lehetőségét, nehogy végül az egészsége kárára menjen a folyamatos pörgés. Ami természetesen nem lassul, hiszen a 2011/12-es évad óta az Academy of St. Martin-in- the-Fields művészeti vezetője. Ezzel nemes hagyomány folytatója: az együttes alapítója, Sir Neville Marriner és utódja, Iona Brown is hegedűvirtuózként léptek a karmesteri pulpitusra, vagy épp hangszerrel a kezükben irányították a zenekart. A klasszikus repertoár esetében nem szokatlan, ha a szólista egyúttal a zenekar vezetője is. A nagyzenekarra komponált romantikus hegedűversenyeket azonban nemigen szokták így előadni. Joshua Bell szerint a titok nyitja egy olyan zenekar, amelyben a szólista- karmester vakon megbízhat. Egy Brahms-hegedűverseny előadása teljes mértékben igénybe veszi a szólistát, nemigen tudja közben a zenekart instruálni. A fontos dolgok azonban a próbákon történnek. Minden, ami a színpadon felcsendül, intenzív próbafolyamat eredménye. Egy jó zenekar ilyenkor karmester nélkül is elboldogul. Bár nagy segítséget jelent a zenész­társaknak, hogy Bell intenzív testbeszéddel kíséri saját játékát. A publikum nem is hinné, mi mindent üzen egy-egy gesztusával a figyelmes zenekarnak.

"Nem azért kezdtem vezényelni, hogy megfeleljek a kritikusoknak – nyilatkozta egy interjúban. – Olyasmit szeretnék létrehozni, ami engem is elbűvöl. Számomra a hegedülés és a vezénylés nem két különböző szakma. Zenész vagyok, ez a hivatásom."