Artista

Lemezről hallottam először, Bachot játszott, a szólószonátákat, s mindjárt éreztem, hogy nem fog ereszteni. Sokan képesek jól előadni ezeket a műveket, de az az izzás, küzdelem, lelkesültség, ami az ő hegedülését jellemezte, egyedülállónak tűnt számomra. Azt hiszem, az embersége ragadott meg. Mintha Heifetz földöntúli, s számomra némiképp idegenül ható tökéletességének az ellentétét testesítette volna meg: egy halandót hallottam, aki a bachi tökéletesség mögött rejlő embert mutatta meg a maga tépelődő, kétkedő, gyötrődő mivoltában. Vagyis éppen az volt a legkevésbé érdekes, hogy Thomas Zehetmair miként hegedül. Nagyszerűen, nyilván.
 

Thomas Zehetmair (fotó: Keith Pattison)
 

Salzburgban született, miként Mozart, az édesapjától tanult, miként Mozart, bár egy interjúban úgy fogalmazott, hogy „a hegedűre nem annyira korán találtam rá; elmúltam már hétéves is – zongorázni ellenben már háromévesen elkezdtem”. Számára persze a hegedű – a hangszer, amelyet édesapja és édesanyja is tanárként ismert – már a kezdetektől fogva valódi szenvedélyt jelentett. Tizenhat évesen kezdett szólista karrierbe, s évtizedeken át jobbnál jobb zenekarok és karmesterek partnereként lépett fel. Expresszív játéka és expreszszionista festményeket idéző fizimiskája a világ minden pontján lenyűgözte a közönséget. Nemcsak a teljes glóbuszt, de a szólistarepertoár egészét is bejárta, mígnem 1994-ben úgy döntött, kvartettet alapít.

Elege lett abból, hogy folyamatosan magyaráznia kell a zenészeknek a próbán: arra vágyott, hogy muzsikus partnereivel elég legyen pusztán csak zenélni. Amihez persze maximális felkészültséggel kellett a próbára érkezni. Ezért is alakult úgy, hogy a darabokat fejből játsszák. Nem mintha annyira fontos lenne, hogy kottával vagy anélkül, s egy időben nem is engedte, hogy a koncertjeiket a zenei memória diadalaként hirdessék. Mert a fejből játék számukra nem fétis, ha úgy érzik, hogy szükséges, előveszik a kottát. A kottanélküliség azonban jobb szem- és fülkontaktust tesz lehetővé a koncerten, nagyobb szabadságot enged, és erősíti a spontaneitást. A Zehetmair Kvartett ma már a legjelentősebb vonósnégyesek egyike, amely a klasszikus kvartettrepertoárra éppúgy nyitott, mint a 20. századi és kortárs művekre. Paul Hindemith szülővárosa, Hanau nekik ítélte 2014-ben a Hindemith-díjat, lemezeikről szuperlatívuszokban beszél a kritika, koncertjeik pedig a legzsúfoltabb évadokkal rendelkező hangversenytermekben is eseményszámba mennek.

Zehetmair az utóbbi másfél évtizedben nemcsak hegedűművészként és kvartettjátékosként aktív, hanem karmesterként is. Tizenkét évig vezette a Royal Northern Sinfonietta együttesét, amelyből világszínvonalú zenekart faragott, a Párizsi Kamarazenekar vezető karmestere, és rendszeresen hívják a legjelentősebb zenekarok élére. „Amikor vezényelek, száz százalékig karmester vagyok – nyilatkozta a sokféle tevékenység összeegyeztetéséről –, amikor szólózom, száz százalékig hegedűs vagyok, amikor vonósnégyesben játszom, száz százalékig kvartettjátékos vagyok.” S mindhárom esetben száz százalékig zenész, tehetnénk hozzá. Eötvös Péter egy alkalommal azt mondta, hogy szerinte minden művésznek a cirkuszi artistákról kellene példát vennie. Ha egy légtornász nem készül fel tökéletesen a produkciójára, ha előadás közben nem koncentrál maximálisan, az életét kockáztatja. Thomas Zehetmair minden pillanatban úgy zenél, mintha az élete forogna kockán.

Az írás eredetileg a Zeneakadémia Koncertmagazin 2015/január-júniusi számában jelent meg.