CSILLAGOS ÉG A ZENEAKADÉMIÁN

Ez az oldala sem rejtett ma már annyira, mint életében. Ugyanis Fischer Annie irtózott minden bulvár-megnyilvánulástól, interjút nem adott, kamera elé nem állt. Talán ezért is keringtek róla furcsa legendák már életében. Nem sokat törődött velük. De halála után óhatatlanul nyilvánosság elé kerültek a barátok, kortársak visszaemlékezései. Mindezek élesen cáfolják a zárkózottságáról, emberkerüléséről szóló mendemondákat. Nem a barátokat, hanem a nyilvános magánéletet utasította el. Mindenki, aki ismerte, a tisztelet, sőt legtöbbször a rajongás hangján szól róla. Két saját emléket szeretnék felidézni, mert ezek Fischer Annie nagylelkűségéről is szólnak.
 

Ungár István, a legendás ének-, de inkább úgy mondanám, zenetanár, a hetvenes években a Kölcsey Gimnáziumban tanított. Apja, Ungár István, a nagy zongoraművész Fischer Annie egyik legjobb barátja volt, régi családi kapcsolatban álltak. Ungár István vezetésével a Kölcsey kis kórusával megjelentünk Fischer Annie nagy tiszteletben álló édesanyja temetésén. Hogy énekkarként mit produkáltunk, azt feltehetően joggal törölte az emlékezet, de egyszer csak híre jött, hogy Fischer Annie köszönetképpen ellátogat iskolánkba, és koncertet ad a diákoknak. Két egybenyitott tanterem szolgált KISZ-klubként, és mivel ez volt az épület reprezentációt szolgáló és egyben legnagyobb helyisége, ide tuszkolták be a hatalmas koncertzongorát. Még állva sem fért el ott több hatvan-hetven embernél, de Fischer Annie nagyszabású, és szinte ihletettebb Beethoven-estet adott, mint a Zeneakadémián. Egyébként élete utolsó évében többször emlegette, hogy legszívesebben már csak iskolákban játszana, teljesen képzetlen és elfogulatlan gyerekeknek, előre megadott műsor nélkül. Azt is hozzáfűzte, ha az állam új kollégiumot építene tehetséges zenészgyerekeknek (amit nem tett), akkor beállna téglát hordani.

A második emlék nemcsak Fischer Annie-ról, hanem Ungár István pedagógusi jelentőségéről is szól, hiszen nem sok olyan tanár akad, akinek gondja van egy-egy diákjának komoly ajándékot adni. Mint sokkal később megtudtam, tanárunk mindössze egyetlen telefonhívást intézett Fischer Annie-hoz, röviden megemlítve két tanítványát, akiknek valamit adni kíván. Fischer Annie vissza se kérdezett, majd becipelte kazettás magnóját a Zeneakadémia Nagytermébe, és egy magányos próba alkalmával felvett két kései Beethoven-szonátát, egy kedves dedikálással dobozba zárta, és elküldte érettségi ajándékként. A ma már Ausztráliában élő, és szintén zenetörténészként dolgozó Fábián Dorottya volt a másik megajándékozott. Ungár tanár úr ezzel kívánt nekünk (úgy tűnik, eredményesen) biztatást nyújtani ehhez a szakmához. A személyes ajándék-emlékek mellett természetesen annak felidézése lenne fontos, hogy művészete mit nyújtott azoknak, akik még jelen lehettek koncertjein. Ez azonban meglehetősen reménytelen vállalkozás, hiszen az egyre fogyatkozó szem- és fültanúk őriznek ugyan még emlékezetükben benyomásokat, hangulatokat, esetleg konkrét zenei pillanatokat, de ezek továbbadhatatlanok szavakban, az ifjabbak számára az ilyesmi csak üres nosztalgiázás. Maradnak a hangfelvételek. A 20. század kétes dicsőségei közül az egyik legkevésbé vitatható, hogy a hangfelvétel révén ma már egy előadóművész is a halhatatlanok közé kerülhet. Persze sokszor maguk a művészek, és olykor a befogadók is bizonytalanok a konzervált zene élvezeti értékét illetően... Bartók szerint nem más az, mint szurrogátum. Mások viszont, például Glenn Gould, egy idő után kizárólag azt ismerték el a zenélés érvényes formájának.

Fischer Annie nem rajongott a hangfelvételekért. Kifejezetten idegenkedett a stúdiómunkától, mert soha nem érezte, hogy teljes értékűt tudna ott nyújtani. Ha nem is feltétlen örömmel, de elfogadta, hogy rögzítsék a koncertjeit. Azt hiszem, joggal gondolta, hogy ezek valamivel jobban visszaadják művészi habitusát. De hát az utókor mi mást tehetne, csak a felvételek alapján emlékezhet a régiekre, vagy ismerheti meg őket. És bizony a nagyok zenei ereje, személyisége, művészi eredményei átsütnek a hangfelvételeken is. Nincs ez másképp Fischer Annie esetében sem. És nemigen játszanak szebben néhány művet ma sem. Másképp is lehet jól, de amit ő csinál néhány Beethoven- vagy Schubert-tétellel, Mozart-zongoraversennyel, az nemcsak szép, hanem megunhatatlan is. Mert van benne valami megmagyarázhatatlan, egyedi többlet.

Kétségtelen, hogy a hatvanas-hetvenes évek fordulóján szinte mindenben újat hozó fiatal muzsikusok elementáris lendülete még vele szemben is generációs türelmetlenséget ébresztett, de ma már, újabb fél évszázad elteltével tisztán látjuk, hogy Fischer Annie művészetének értékei kiállták az idő próbáját. Chopin b-moll szonátájának lassú, gyászinduló tételében van egy középrész, Desz-dúrban. Mindössze 24 ütem, ismétlésekkel sem több három percnél. Egyszer a Zeneakadémián, amikor Fischer Annie ehhez a részhez ért – egyik utolsó szólóestje lehetett –, akkor ott, a Nagyteremben mintha némán megnyílt volna a tetőzet, felette a ragyogó, csillagos éggel, és úgy éreztük, megszűnt a gravitáció, mindenki együtt lebeg téren és időn kívül. Valahogy úgy változott meg minden megfogható zenei paraméter, ritmus, hangszín, egyebek, hogy semmilyen racionális magyarázat nem fedhette a hatást. Akkor érezhettem meg, hogy egyáltalán lehetséges ilyen. Egyetlen szó van rá, bármilyen elcsépelt is: varázslat. Nincs hangfelvétel róla. Nem baj, mert igaza van Bartóknak, úgyis csak szurrogátum lehetne. Emlékezésem most azok számára, akik nem voltak ott, üres nosztalgia. Mégis szóba hoztam, mert jelezni szeretném, hogy ha ritkán is, de léteznek efféle élmények, érdemes várni rájuk, elébük menni. Fischer Annie koncertjein – hogy korszerűen fejezzem ki magam – szignifikáns gyakorisággal történt ilyesmi.