Dohnányi és Bartók

Bartók, Kodály, Dohnányi: volt olyan időszak, amikor nem fért kétség hármójuk vezető szerepéhez a magyar zenében. A triumvirátus legidősebb tagja, Dohnányi Ernő (1877−1960) azonban a háború utáni zavaros években hirtelen megszűnt ideálnak lenni, és neve a mind ez idáig nem teljesen feltárt – ugyanakkor szinte bizonyosan alaptalan – politikai rágalomhadjárat következményeképp gyakorlatilag évtizedekre eltűnt a magyar zeneéletből. Habár az 1990-es évektől egyre többször hallhatóak a művei, s az ezredfordulóra a zenetudomány is felfedezte magának, még most, 2017-ben, születésének 140. évfordulóján is elmondhatjuk, hogy szégyenletesen keveset tudunk e zseniális zeneszerző-zongoraművész munkásságáról, aki ráadásul a Zeneakadémia főigazgatójaként, a Filharmóniai Társaság elnökkarnagyaként és a Magyar Rádió zenei osztályának vezetőjeként szinte egyeduralkodója volt a két világháború közti időszak magyar zenei életének. Leszámítva a kézenfekvő életrajzi adatokat, Bartókkal és Kodállyal való kapcsolata sem tisztázott, bár a források arra utalnak, hogy két pályatársa közül inkább Bartókkal rokonszenvezett. Nehéz ugyanakkor elvonatkoztatni a Bartók-levelezés olyan közismert idézeteitől, mint hogy „[…] megbocsáthatatlan vétek [Dohnányi] hazafiatlansága. Ez kizárja, hogy valaha »jobb viszony« legyen közöttünk” (1903), vagy hogy „viszonyom […] Hubayhoz egészen rossz, Dohnányihoz nagyon hűvös” (1934) – a kép azonban ennél persze sokkal árnyaltabb.

Dohnányi és Bartók (Fotó: MTA BTK ZTI / Molnár Jenő Antal)

Az első idézet egy Gmundenből írott levélből származik, ahová Bartók éppen azért utazott, hogy Dohnányitól zongoraórákat vegyen. S bár sokat vitáztak politikáról, melyek során, mint Bartók írta, „nem győztük meg egymást” (1903), végső soron nem haraggal váltak el – hogy is tehették volna, hiszen ekkor már jó egy évtizede ismerték egymást közelebbről. A Pozsonyi Katolikus Főgimnáziumban találkoztak, ahol a frissen érettségizett Dohnányi Ernő orgonista feladatait az újonnan beiratkozott fiú, Bartók Béla vette át. A ragyogóan induló Dohnányi elérhetetlennek tűnő példakép lett Bartók számára, ráadásul a köztük lévő négy esztendőt „megsokszorozták az egyéni fejlődés eltérő görbéi” is – mint Dohnányi növendéke és életrajzírója, Vázsonyi Bálint fogalmazott (1971). Bárhogy is: Bartók bevallottan volt iskolatársa mintájára választotta a budapesti Zeneakadémiát 1899-ben, akit azonban elkerült Pesten. Dohnányi ekkor már két éve lediplomázott, túl volt fantasztikus angliai sikerein, az új évadban pedig már Amerikába készült. Budapesti látogatásai során azonban tartották a kapcsolatot: Dohnányi ajánlotta be például a roppant vissza- húzódó Bartókot Sándor Emma, a későbbi Kodály Zoltánné szalonjába is.

A fiatalkori közös élmények után jó évtizedre szétváltak útjaik, hiszen Dohnányi külföldön élt. Nem sokkal Magyarországra való visszatérését követően azonban újra összekapcsolódott nevük, amikor Kodállyal hár- masban részt vettek a Tanácsköztársaság zenei direktóriumában. A háború után Dohnányi újra sokat volt távol – ezért írhatta Bartók egy angol nyelvű cikkében, hogy „Budapest égetően hiányolja” őt (1921). Időközben Dohnányi nagy szerepet vállalt Bartók zenekari műveinek előadásában is: a Filharmónia vezetőjeként ugyanis számos műve világpremierjét vagy magyarországi bemutatóját vezényelte. Az 1930-as évektől politikai-közéleti magatartásuk ugyanakkor jelentősen eltérően alakult: Dohnányi magához ragadta a zenei élet irányító pozícióit, Bartók viszont politikai meggyőződésből egyre jobban visszavonult. A Zeneakadémia igazgatójává 1934-ben kinevezett Dohnányi egyik első intézkedése volt, hogy eleget téve Bartók kérésének áthelyezte őt az MTA-ra, ahol a népdalanyag rendszerezésével foglalkozhatott. A két, sok tekintetben párhuzamosan, máskor szorosan összefonódva futó pálya hasonlóan ért véget: mindketten az Egyesült Államokba távoztak (Bartók még 1940-ben, Dohnányi csak 1944-ben hagyta el a háborús Magyarországot), és mindketten New Yorkban haltak meg – Bartók súlyos betegségben, hatvannégy évesen, 1945-ben, Dohnányi egy túlerőltetett lemezfelvétel során szerzett meghűlés szövődményeképp nyolcvankét esztendősen, 1960-ban.

Bartók és Dohnányi zene világa – életútjuk számos közös pontja és egymással való szoros kapcsolatuk ellenére – nem is lehetne különbözőbb. Ez a különbség egyébként személyiségük gyökeresen eltérő vonásaiból is adódik: míg Bartókot saját írásai és kortársainak visszaemlékezései nyomán roppant zárkózott, aszketikus, küzdő embernek kell elképzelnünk, addig Dohnányi az elbeszélések alapján maga volt a derű és könnyedség. Ami alkotói világukat illeti: Bartók egyéni, drámai és modern stílusát tudvalevőleg a népzene, és általában az ősi zene iránt való tudományos alaposságú érdeklődés alakította, míg Dohnányi mintha nem is akart volna elszakadni a zenei identitását megteremtő 19. századi német zenei hagyományoktól, s vállaltan „konzervatív” zenét írt egész életében. Ennek ellenére kompozíciós tekintetben sem voltak függetlenek egymástól. „Szorgalmasan komponáltam […] Dohnányi ifjúkori műveinek, nevezetesen I. ópuszának, befolyása alatt” – írta Bartók egy önéletrajzában (1923), s Vikárius László elemzései (1999) nyomán árnyalt képet alkothatunk arról, hogy Dohnányi hatása, illetve az, ahogy Bartók ezt a hatást elutasította, milyen szerepet játszott a fiatalabb zeneszerző pályakezdésében. Az újabb kutatások rámutattak arra is, hogy Dohnányi, aki mintha nem tudta vagy nem akarta volna távol tartani saját alkotói műhelyétől a zongoraművészként és karmesterként előadott kompozíciók stíluselemeit, Bartók zenéjét is „interpretálta” saját muzsikájában. A Szimfonikus percek (op. 36) variációs tételének utólagos sorozatba illesztésére például nagy valószínűséggel Bartók Angoli Borbála című parasztdal-feldolgozásának zenekari letétje nyomán került sor, ahogy több kései darabban, például a Kicsit ázottan című Bartók-burleszkre emlékeztető Burlettában (op. 44/1) is Bartók-emlékek bukkannak föl – mintha az idős Dohnányi így emlékezett volna Bartókra, s vele együtt hazájára és saját múltjára is az emigráció messzeségéből.

Kusz Veronika