Egy lépés a Kánaán
Egy tehetség útja sok szerencsén, sorsdöntő találkozáson múlik. Másrészt egy olyan oktatási rendszeren, amely képes észrevenni, kinevelni és elindítani a különleges képességűeket. Szabadi Vilmossal, a Liszt Ferenc Akadémia csoportvezető egyetemi docensével a zenei pálya e két alapvető összetevőjéről beszélgettünk.
Fiatal tehetségként Ön is végigjárta a sikerhez vezető hosszú és olykor nehéz utat. A saját életére visszanézve mit gondol: mi kell egy tehetség kibontakoztatásához?
Először is kell két ember, akik ugyanabban a műfajban nagyszerűek. Ha veszünk egy jó képességű gyermeket, nélkülözhetetlen egy jó szemű professzor jelenléte, aki kiszűri a valódi tehetséget. Aztán kell egy olyan iskolarendszer, amely kineveli azt a fiatalt. Mindezek felett egy olyan társadalmi háttér is szükséges, ami kedvez a nyugodt családi háttér hosszan tartó fennmaradásához, mert minőségi példa nélkül nem születik inspiráció a kitartó munkához. Mindez azonban még nem elég, mert vannak azok a bizonyos „életszituációk”, amelyek fogadják a tehetséget, és fenntartják a későbbiekben is. Az én esetemben ezek a feltételek ideálisak voltak, bár örültem volna, ha négy-öt évvel korábban kapom a pályám sorsfordító löketét. Akkor nem huszonöt évesen nyertem volna a Sibelius-versenyen.
Egy ifjú zenész életében ez későinek számít?
Ma már a tizenöt-tizennyolc éves korosztály az, amelynek tagjait úgy lehet menedzselni, hogy ilyen színvonalú versenyeket nyerjen. Noha ebben a korban a növendékek sok problémával szembesülnek, még tudnak csiszolódni. Akiknél ez később következik be, azok sajnos lemaradnak az élmezőnytől. De mindenkinek más a története. Ami engem illet, én be tudtam hozni a lemaradásomat, ez köszönhető azoknak a találkozásoknak is, amelyek elindították a pályámat.
Tanulmányai és több mint harminc éve tartó karrierje alatt megfordult Európa és a világ neves koncerttermeiben, közös hangversenyt adott többek közt Plácido Domingóval és Solti Györggyel is, sőt még a spanyol uralkodóház Stradivari-hegedűjén is játszott. Ennyi nagyszerű esemény közül melyiket emelné ki mint meghatározó találkozást?
A Zeneakadémián megismertem Halász Ferenc tanár urat és újszerű tanítási módszerét. Ennek köszönhetően nyertem meg a Hubay Jenő és a Magyar Rádió által rendezett Hegedűversenyeket. Azután jött Solti György meghívása a Royal Festival Hallba, Londonba, és az előbb említett Sibelius-verseny. Végezetül azóta is folyamatos, exkluzív kapcsolatot ápolok a Hungaroton Recordsszal, aminek több mint 40 CD-felvételt köszönhetek, és januárban jelenik meg újabb 3 Mozart-kiadvány. Azt gondolom, aki nagyon sokat dolgozik, az egyszerűen odahívja magához a lehetőségeket.
Ezt tapasztalja a mai magyar fiatal zenészgenerációnál is?
Itthon azt látom, hogy sok a kiváló tehetség, és van is bennük akarat, de sajnos gyakran nem élnek a kínálkozó alkalmakkal, amelyek eléjük jönnek. Például a nemrég lezajlott Bartók Világversenyen több magyar induló vagy nem is indult, vagy lemondta a jelentkezését, holott ez nagyszerű lehetőség lett volna nekik arra, hogy megismerje őket a világ, és pályájuk kiteljesedjen. Az inspiráció még nem tudatosult ezekben a fiatalokban. Pedig ahhoz, hogy legyen belőlük valaki, eredményeket kell letenni az asztalra.
Természetes, hogy a sikeres szereplések, díjak ma sem hiányozhatnak egy tehetséges zenész portfóliójából. Mik azok a „kellékek”, amelyek – dacolva a digitális korral – még mindig elengedhetetlenek egy művész életében?
Amikor kimegyünk a színpadra, ott válik láthatóvá, hogy a lélek mennyire van feltöltve, értelemmel átlátjuk-e a szerző érzelmi üzenetét, ismerjük-e a játszott darab keletkezésének a hátterét, okait. Ez nem változik. Lexikális tudás kell, de legalább ilyen fontos az előadott mű szeretete és szolgálata. Ez gyakorlatilag papi hivatás. És nincs az a digitális technika, amely kiválthatná az elmélyült elemzés erejét, a transzcendens kommunikációt szerző és előadó között, a hangok tudatos formálását. Ami pedig a színpad mögötti életet illeti: emberekkel beszélve, családban élve, példamutató környezet nélkül sem régen, sem ma nem válhat senkiből sem hiteles előadó. Hiába építünk koncerttermeket, ha nincsenek pedagógusok, akik kinevelnék az odaillő zseniket.
Tehát a zeneoktatás is korszerűsítésre szorul?
Mindig van egy éppen aktuális irányzat, amelyet követni akarunk, holott itt van a régi magyar iskolák példája. Miért nem Hubayhoz, Kadosához nyúlunk vissza? A tehetségeket ma jobban kéne dédelgetni, régen például volt a Zeneakadémián művészképző pont ilyen gyermekek számára. Ma mindent „master” képzésnek hívunk, pedig nem biztos, hogy minden diáknak ez lenne az útja. Természetesen nehéz intézményesíteni, hogy ki mennyire tehetséges, de őszintébbnek kellene lennünk magunkhoz is, a növendékekhez is. Azt gondolom, mindenkinek meg kell adni a lehetőséget, hogy zsenivé váljon, de ha nem az, akkor a mi felelősségünk, hogy alternatív utat mutassunk neki a sikerhez. Ugyanis mindenki sikeres lehetne, csak vagy nem látja az utat, vagy az iskola nem vezeti el odáig.
Mi a véleménye, egy kimagasló tehetség karrierjét mennyire befolyásolja hangszerének minősége?
Alapvetően meghatározza. A Szingapúri Nemzetközi Hegedűversenyen például az összes döntőbe jutott versenyző egymillió dollárt érő mesterhangszert kapott három évre. Tehát ez alatt az idő alatt nem lesz problémájuk azzal, hogy zsenialitásukat megmutassák a világnak. Hiába áll egy nagyszerű zenész a színpadon, ha középszerű a hangszere, nem fog sikert elérni. Ez egy alapvető, ugyanakkor pénzben mérhető feltétel, amelybe nekünk, magyaroknak többet kellene befektetnünk. Ahogy koncerttermeket építünk, úgy kellene a tehetségeket is támogatnunk. Ugyanakkor azt gondolom, nem állunk rosszul: mindössze egy lépést kell tennünk ahhoz, hogy elérjük vagy akár meg is haladjuk a „Kánaánt”, vagyis a Hubay Jenő vezetése alatt megvalósult aranykort.
Unger Anna