Egy sokszínű kortárs
Zeneszerző és előadóművész: ezt a hajdan magától értetődően természetesnek, mára viszont sajnálatosan ritkának számító komplex muzsikustípust képviseli Jörg Widmann. Mindkét minőségében egylényegűen, és imponálóan magas színvonalon.
„Szeretem a sokszínűséget, és túlságosan is kíváncsi vagyok ahhoz, hogy csak egy dologra figyeljek.” Nemrég egy interjújában így fogalmazta meg legfőbb muzsikusi motivációját a müncheni születésű komponista és klarinétművész, Jörg Widmann – és a budapesti koncertközönség hálás ismerősként bólinthat rá ezekre az önvallomásos szavakra. Hiszen Widmann visszatérő, mondhatni, már-már hazajáró vendége a magyar zenei életnek: hangszere virtuóz megszólaltatójaként, kortárs zeneszerzőként és művei karmestereként, versenyművek szólistájaként és kamaramuzsikusként, a Budapesti Fesztiválzenekar vagy Várjon Dénesék partnereként egyaránt találkozhattunk már vele.
Fotó: Marco Borggreve
A Widmann felé irányuló rokonszenvünk okvetlenül kölcsönös, mert egy korábbi kijelentése szerint „világéletemben szerettem Budapestet, nemcsak mint várost, de mint zenei várost is. Mindig az volt az érzésem, hogy az emberek ott máshogy hallgatnak zenét. A muzsikának Budapesten még jelentése van. [...] A magyar közönségnek ez még mindig szent.” Márpedig Widmann igazán birtokában van a kellő összehasonlítási alapnak, elvégre müncheni tanulmányait követően New Yorkban képezték (a legendás Juilliard növendékeként), majd pályafutásának megkezdését követően hamar világjáró koncertmuzsikus vált belőle.
Keresettsége zeneszerzőként sem kisebb, sőt: nagyzenekari műveinek ősbemutatóit olyan dirigensek vezényelték az elmúlt években, mint Pierre Boulez, Kent Nagano vagy Christian Thielemann. Muzsikusi érdeklődésének ez a vonulata ugyancsak müncheni tanulmányokkal kezdődött, nyolcéves korában, és Widmann utóbb tanítványa lehetett Hans Werner Henzének csakúgy, mint Wolfgang Rihmnek. A legkülönbözőbb műfajokat felölelő, a vonósnégyesektől az operákig terjedő zeneszerzői működését egy angol kritikus így jellemezte: „zenéje dialógus, hommage, és egyszersmind folytatása a muzsikáról való gondolkodás ama tradíciójának, amelynek névsorát a Widmann számára legfontosabb szerzők alkotják: Beethoven, Schumann, Schubert, Mozart, Mahler, Berg – akárcsak a kortárs Rihm és Helmut Lachenmann.”
A nyugati zene hagyományrendszeréhez és évszázados értékeihez való termékeny és gyönyörködtető viszonyulását természetesen a klarinétjátékos Widmann közönsége is jól ismeri. Mi több, ha a mára nagyjából elfeledett hangszert, az üvegharmonikát újra szerephez juttató zenekari kompozíciója, az Armonica, vagy épp a Beethovent merészen megidéző vonósnégyese, a Jagdquartett netalán nem is fedné fel elsőre Widmann múlt iránti kivételes affinitását, hát elég meghallanunk – és meglátnunk –, amint a virtuóz érzékletes derűvel hozzákezd Mozart A-dúr klarinétversenyének magánszólamához! Merthogy Jörg Widmann nemcsak hangszerének professzora (ahogy egyébiránt a zeneszerzésé is), de a klarinét hedonistája is.
László Ferenc