Elhunyt Devich János, a Zeneakadémia rektori tanácsadója

Dr. Vigh Andrea, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem rektora az alábbiakban búcsúzik Devich János tanár úrtól:

"Tudja az ember, hogy az élet véges, és tudjuk azt is, hogy minden halál felfoghatatlan. De vannak, akikről azt gondoljuk, örökké élnek. Megrendülten és kimondhatatlan szomorúsággal búcsúzom Devich János Tanár Úrtól és nem elsősorban a Zeneakadémia rektoraként, annak az intézménynek a vezetőjeként, amely legendás tanáregyéniségét vesztette el. Egykori diákként és jelenlegi kollégaként búcsúzom, hiszen több száz szerencsés zeneakadémista sorstársammal egyetemben én is tőle kaptam azt az alapélményt, amely egy egész zeneakadémista generáció számára éppen Devich tanár úrnak köszönhetően vált evidenciává: hogy a kamarazene elementárisan fontos. Devich tanár úr több mint harminc évig tanított a Zeneakadémián, ahol maga is tanult , s bárki, aki hozzá járt, ugyanolyan emlékeket őriz róla, mint jómagam. Imádtuk az óráit, a precizitását, hogy mindig tökéletes eleganciával jelent meg, hogy rendkívüli szaktudását képes volt személyes élményeinek elbeszélésébe csomagolva számunkra is élményszerűvé tenni. Számára a kamarazene esetében éppolyan fontos volt a hangszeres muzsikus, mint az adott zenedarab. Azok közé a valóban legendás tanáregyéniségek közé tartozott, akik nem csupán a tananyagot tanították, hanem a diákokat is, nem elsősorban ismereteket adtak át, hanem szemléletet. Életszemléletét az egészséges életvitel, a lelki kiegyensúlyozottság, a szeretni tudás képessége jellemezte. Hiányát semmi nem pótolja, mégis, megnyugtatja az embert a tudat, hogy abban a vészterhes és számos politikai viharral tűzdelt időszakban, amely osztályrészéül jutott, képes volt valóban teljes és boldog életet élni. Amelybe egyaránt belefért a koncertezés, a tanítás és a család. Nem mehetünk vele, de szellemisége itt marad velünk, s nem tehetünk mást, mint hogy megpróbálunk példát venni róla, őrizzük és továbbadjuk szellemi hagyatékát.

Kedves Devich tanár úr, soha nem fogjuk elfelejteni!"

Fülei Balázs, a Kamarazene Tanszék vezetője így emlékezik a tanár úrra:

"Másodéves voltam a Zeneakadémián. Már akkor is több felállásban játszottam kamarazenét, mégis elvállaltam egy újabbat. Mondták a többiek, hogy Devich János lesz a tanárunk. Bach Triószonátáját vittük órára, a Musikalisches Opferből. Pontosan emlékszem erre az első találkozásra: beléptünk a 23-as terembe, és úgy fogadott engem, az új hallgatót, mintha már régóta ismertük volna egymást. Mert ő tényleg mindenkit ismert a Zeneakadémián, mindenkinek figyelemmel követte a fejlődését, pályáját. Számomra nagyon inspiráló volt, hogy a mi szerdai óráink olyanok voltak, mint a házihangversenyek. Alig vártam, hogy a 23-asban eljátsszuk Devich tanár úrnak azt, amivel készültünk. Mindent végighallgatott, az első ütemtől az utolsóig, és éreztük, igazán ránk figyel. Talán nem is tudott róla, de személyiségével és odaadó figyelmével újabb és újabb attrakciókra ösztönzött minket. Ha valamelyik társunk nem tudott jönni órára, és kevesebben voltunk, akkor is tanultunk műveket, mert vágytunk rá, hogy játszhassunk neki. Bach gambaszonátáit, Beethoven és Brahms szonátáit egymás után vittük órára. Későbben zongoraötössel vettünk részt az óráin. Itt is a hiányzásoknak köszönhettem, hogy rengeteg brácsa-zongora darabot tanulhattunk meg. Átiratokat készítettem neki zongoradarabokból vonósnégyesre, duó formációkra. Sőt, ha történetesen csak egyedül mentem órára, hát úgy is meghallgatott Tanár úr, és szólókoncerteket játszhattam neki. Számomra ezek az alkalmak meghatározóak voltak. Színpad nélkül gyakorolhattam a színpadot egy kivételes műveltségű ember társaságában. Úgy sejtem, oly kiváló pedagógus volt, hogy tudhatta, nekem erre van szükségem. Igen, Tanár úr, nekem tényleg erre volt szükségem. Órái közben figyeltem, hogyan viszonyul kamaratársaimhoz, milyen instrukciókat ad nekik. Mindenkinél pontosan tudta, érezte, hogy miben kell fejlődnie. Volt egy visszatérő mondata, ami mindig csodát tett. Miután nem volt még megelégedve az eredménnyel, elmosolyodott, és ezt mondta: „Most pedig felejtsék el, amiről eddig beszéltem, játsszák el még egyszer, de most adják hozzá a tehetségüket”. És akkor egyszercsak megszületett az, amit kért. De ez már nem egy kérés teljesítése volt, hanem a mi saját megnyilatkozásunk.

Az egész Zeneakadémia sorsát szívén viselte. Minden fórumon, amin csak tudott részt vett, és megosztotta a tapasztalatait. Nagyon fontosak voltak számára a fiatalok. Ő maga is örökifjú volt, teli energiával, lendülettel. Úgy váltunk el pár hete a tanévkezdő értekezlet után, hogy amint túl lesz a műtéten, és megerősödik, már jön is vissza tanítani. Devich tanár úr, aki soha sehonnan sem késett el, hozzánk már nem fog visszaérkezni. De talán megérkezett egy olyan helyre, ahol együtt lehet legkedvesebb művészeivel, festőivel, zeneszerzőivel, költőivel, szeretteivel. Nyugodjék békében." 

Fotó: Zeneakadémia / Schiller Kata

Devich János 1938-ban született Szegeden. Középiskolai tanulmányait a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnázium gordonka szakán végezte, Sebestyén Sándor tanítványaként. 1957 és 1962 között a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen Friss Antal hallgatója volt, majd 1963-ban a római Accademia de Santa Ceciliá-n Enrico Mainarditól tanult.

1961-től 1975-ig a Magyar Állami Operaház zenekarának tagja, 1975-től 1985-ig szólamvezetője, 1985 és 1991 között az Országos Filharmónia szólistája volt. 1966-tól 1997-ig a Sebestyén, későbbi nevén a Kodály Vonósnégyes csellistájaként koncertezett világszerte.

1985 óta a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára, 2005 óta rektori tanácsadója volt. Pályája során gyakran tartott mesterkurzusokat itthon és külföldön.

Számos lemezfelvétel örökítette meg játékát, lemezre játszotta többek között Haydn, Mozart, Schubert, Beethoven, Debussy, Ravel, Kodály, Dohnányi vonósnégyeseit, számos zongora- és klarinétötöst, valamint kortárs magyar zeneszerzők műveit.

2013 óta a Magyar Művészeti Akadémia Zeneművészeti tagozatának rendes tagja volt, Érdemes Művész, kitüntették Liszt-díjjal és Bartók-Pásztory díjjal is.

Devich Jánost a Zeneakadémia saját halottjának tekinti.