Elhunyt Jandó Jenő
A Zeneakadémia egykori zongoratanára, a hazai és nemzetközi koncertélet legendás alakja 71 évesen távozott.
Jandó Jenő 1952-ben született Pécsett. Szülővárosában kezdett zongorát tanulni, majd 1968-ban felvételt nyert a Zeneakadémiára, ahol Nemes Katalin és Kadosa Pál növendéke volt. Pályája sikeres hazai és nemzetközi versenyszereplésekkel kezdődött: az 1970-es budapesti Beethoven Zongoraversenyen harmadik, 1972-es versailles-i Cziffra György és az 1975-ös milánói Dino Ciani versenyeken második helyezett lett, 1973-ban a Magyar Rádió Zongoraversenyén és 1977-ben a sydney-i Nemzetközi Zongoraversenyen (kamarazene kategóriában) pedig első díjat nyert.
1974-ben, közvetlenül diplomája megszerzése után kezdett el tanítani a Zeneakadémián, ahol 2020-ig zongorista generációk tucatjait nevelte ki.
A magyar zenei élet egyik legaktívabb résztvevője volt, Európában, Amerikában és Japánban is nagy sikerű koncerteket adott. Olyan karmesterekkel dolgozott együtt, mint Ferencsik János, Fischer Ádám, Kocsis Zoltán, Lamberto Gardelli, Ligeti András, Giuseppe Patanè, Peskó Zoltán, Jurij Szimonov és Antoni Wit. A Hungaroton, a Laserlight, majd a Naxos szólistája lett, több száz hangfelvételével alighanem a magyar lemezpiac legfoglalkoztatottabb zongoristája volt.
A klasszikus zeneirodalom avatott előadójaként repertoárján tartotta többek közt Beethoven, Mozart és Schubert összes zongoraszonátáját, valamint Mozart 27 zongoraversenyét, de Liszt- és Bartók-előadásait is gyakran méltatták. Liszt saját hangszerén lemezre játszott egy válogatást a műveiből. 1992-ben a Liszt Társaság Nemzetközi Lemeznagydíjával ismerték el azt a felvételét, amelyen a szerző posztumusz zongoraversenyét játszotta.
Munkásságáért 1980-ban Liszt Ferenc-díjat, 1987-ben Érdemes Művész kitüntetést, 1995-ben Bartók–Pásztory-díjat, 1997-ben Kossuth-díjat, 2004-ben Magyar Klasszikus Zenei Díjat, 2006-ban Bartók Béla-emlékdíjat, 2014-ben pedig Prima-díjat vehetett át.
Jandó Jenőt a Zeneakadémia saját halottjának tekinti.
50 éve a Magyar Rádió Országos Zongoraversenyén 17 évesen elindultam. Persze figyeltem a többieket is. Már az első forduló után tátott szájjal hallgattam Jenci játékát. Sejtettem, hogy mellette nem sokan rúgnak labdába. Egy alkalommal az Erkel Színházban olyan Csajkovszkij-zongoraversenyt játszott, hogy Horowitz is megcsodálta volna. Az elmúlt évtizedekben több közös növendékünk volt, így megismerhettem tanítási módszereit. Megkövetelte a kotta iránti hűséget, a zeneszerző mindenekfelett való tiszteletét.
Akik nem tartották be a játékszabályokat, a komponisták utasításait, azok nem sok jóra számíthattak. A vizsgákon rendszerint mögöttem ült. Gyakran hallottam Tőle – amikor egy-egy növendék elkezdett mondjuk egy Beethoven-szonátát, hogy – „ajvé!” Hiszen egy-két taktus után tudta, hogy az illetőnek hol fog meggyűlni a baja a darabbal, mert mondjuk rossz tempót választott, vagy épp nem megfelelő hangszínen vagy artikulációval indította el az általa játszott művet. Jenő azonnal megjegyezte: „nem ez van beírva a kottába.” Azt is tudta, hogy más kiadásokban mi szerepel. Volt, hogy dühösen felállt és kiment a vizsgáról elszívni egy méregerős cigarettát. Hiába mondtuk neki, hogy ezzel nem használ Beethovennek vagy a növendéknek, viszont árt magának.
Jenci mindent tudott. A zongorairodalom (is) a kisujjában volt. Az összes Bach-prelúdium és -fúga, a Mozart- és Beethoven-szonáták, Liszt Ferenc szinte összes műve, és a kortárs zeneszerzők műveit sem utasította el. Ilyen repertoárral a világon kevesen rendelkeztek. Jandó Jenő meghalt. Nehéz ezt felfogni. Mibe lehet kapaszkodni? Lehet, hogy a halál csak segíteni akar? Átsegít egy jobb helyre? Jenci nagyon korán indult el. Elment felderíteni az ismeretlent. A világ szegényebb lett. Mi pedig próbáljuk ámítani magunkat, és valamiben hinni. Az emberi gyász önző, hiszen magunkat sajnáljuk, mert nagy veszteség ért minket, amit nehéz elfogadni.
Jencikém! Ha esetleg találkozunk még, végre lesz időnk beszélgetni egy jót. Annyi mondanivalód volt, van és lesz! Isten áldása kísérjen utadon.
Némethy Attila
Szinte haláláig irányította, nevelte a fiatal művészeket a Zeneakadémián. Abban a tanteremben, ahol Bartók is tanított, és akinek műveit – Liszt műveivel együtt – szerte a világban hitelesen szólaltatta meg.
Drága Jenő!
Örülünk, hogy 70. születésnapodon elmondhattuk Neked, hogy a Brahms B-dúr zongoraverseny előadásodban életünk örökké felejthetetlen koncertélménye volt.
Szívünkben mindig ott leszel, Isten Veled!
Falvai Sándor és Keveházi Gyöngyi
Pályánk gyakorlatilag egyszerre indult 1971-ben Budapesten a Nemzetközi Liszt–Bartók Zongoraversenyen. Egy évvel később szintén együtt versenyeztünk Párizsban a Cziffra versenyen, ahol ő első díjat nyert. Pár évvel később már tanártársak lettünk a Zeneakadémia zongora tanszakán. Jencivel kölcsönösen szerettük és tiszteltük egymást. Több évtizedes baráti kapcsolatunk alatt soha egy rossz szót, pejoratív kritikát nem hallottam a szájából kollégáról, művésztársról. Bár szerette a gyilkos humort (ahogyan én is), művésztársairól csak szeretettel, pozitív előjellel beszélt. Ez az erkölcsi hozzáállás példamutató zenei társadalmunkban, világunkban! Évtizedeken át találkoztunk a Zeneakadémia Király utcai bejárata előtt, ahol két zongoraóra között cigizett, levegőzött, megoszthattuk egymással gondolatainkat. Alma materünkkel együtt én is végtelen hálát és büszkeséget érzek, hogy egy ilyen hatalmas művész szellemi és alkotóerejét tovább vihetjük, ápolhatjuk!
Dráfi Kálmán
Világosan emlékszem, az egyik zeneiskolás megyei zongoraverseny díjaként kaptam meg Jandó Jenő lemezét, melyen Muszorgszkij Egy kiállítás képei című monumentális ciklusa mellett a világ sokáig legnehezebb darabjaként emlegetett Islamey szerepelt Balakirevtől, közbeékelve egy piciny darab, Muszorgszkij Könnycseppje. Mondanom sem kell, „rongyosra” hallgattam a lemezt és gyerekként szinte azonnal megtanultam a Könnycseppet.
Később, kora tizenévesként, első szimfonikus zenekari koncertélményem is Jandó Jenő nevéhez köthető: Bartók 3. zongoraversenyét játszotta lenyűgözően és a rá jellemző nemes egyszerűséggel, valamint kottahűséggel.
Zeneakadémistaként számunkra szinte természetes volt, hogy Jandó Tanár Úr szinte minden hónapban – de előfordult, hogy minden héten – a Zeneakadémia Nagytermében játszott. Persze mindig más műsorral, hol szólóban, hol egy zongoraverseny szólistájaként.
Repertoárja kimeríthetetlen volt, nem tudtam olyan darabot mondani neki, amit ne játszott volna koncerten, vagy rögzített volna lemezen. Lemezfelvételeinek száma tudtommal meghaladta a kétszázat, ami akár négy-öt zongorista számára is tiszteletre méltó lenne egy életműként. Nem véletlen, hogy az egyik legnevesebb szaklap, a brit Daily Telegraph „The busiest man on the keyboard”-ként aposztrofálta.
Bachtól kezdve a kortárs zenén át mindent játszott és mindent tudott, de olyannyira, hogy még arra is világosan emlékezett, hogy melyik kiadásban pontosan mi van beírva, és a beírás a lap tetején vagy alján, hányadik ütemben található.
Nagy megtiszteltetésnek vettem, amikor nem tudta elvállalni sűrű koncertjei miatt az egyik budapesti koncertfelkérését, ahol Beethoven c-moll zongoraversenyét kellett volna játszania, és maga helyett engem ajánlott. Sőt, koncert előtt meg is hallgatott, bár nem volt a tanárom, ellátott jó tanácsokkal és nem utolsósorban jó ujjrendekkel, amiket azóta is szívesen őrzök emlékezetemben.
Egy igazi példakép lehet minden zenész számára! Hatalmas tudása mellett egy végtelenül szerény, szorgalmas, a zenével és a szakmával szemben alázatos és kedves ember. Szándékosan nem használom a múlt időt, mert számomra hihetetlen, hogy már nincs közöttünk.
Egy évvel ezelőtt még a 70. születésnapját ünnepeltük a Zeneakadémia Tanácstermében. Felfoghatatlan, hogy nem fog több viccet mesélni a folyosón, nem láthatjuk dohányozni a Zeneakadémia előtt, nem kérhetünk jó ujjrendtanácsot tőle, vagy netán valami apró trükköt, ami megkönnyíthetné bizonyos nehéz technikai részek eljátszását.
Sajnálom a mai fiatal zongoristákat, akik nem részesülhetnek azokból a csodálatos koncertekből, amelyeken valóban a szerző művét halljuk és nem az előadót, mindemellett ha meghallgatom egy felvételét, akkor biztosan felismerem, hogy Ő játszik!
Kedves Tanár Úr, azt hiszem, nagyon sok kollégának, tanítványnak és a közönségnek is hiányozni fogsz és sokunk arcán legördült jó pár könnycsepp!
Hálával, szeretettel és mélységes tisztelettel:
Farkas Gábor