Emlékbeszéd Bartók Béla sírjánál

1911-ben egy budapesti utazáson [...] hallottam először Bartók nevét. Mint valami egészen kivételes személyiségről beszéltek róla, tiszteletteljes távolságtartással, ahogyan csak kiválasztottakról szokás. […]

A neves zeneszerző és zenetörténész Egon Wellesz kezdi így 1920-ban Bartókról írott tanulmányát. Majd a következőképpen folytatja:

Hamarosan személyesen is megismerhettem, s egyet kellett értenem a jellemzéssel, amit fiatal barátai és hívei adtak róla. A hegyek közt töltött hosszú magányos időszakok, melyek alatt kizárólag pásztorokkal és parasztokkal érintkezett, valami egyszerűséget, egyenességet és tévedhetetlenséget kölcsönöztek lényének. Zenéjén is ott a nyoma ennek.

Alig néhány hónappal később fogalmazta meg Bartók – először – e hatás megnyilvánulását:

a tiszta népzenét a magasabb műzenére való befolyása szempontjából éppúgy természeti jelenségnek tekinthetjük, mint a testek szemmel észlelhető tulajdonságait a képzőművészetre, vagy az élet jelenségeit a költőre nézve. Ez a befolyás akkor valósul meg leghatékonyabban a zenész számára, ha a népzenét nem holt gyűjteményekből ismeri meg, melyek ennek finomabb árnyalatait és lüktető életét kielégítő diakritikus jelek híján amúgy sem tudják érzékeltetni, hanem ha tisztán ismeri meg abban az alakjában, ahogyan fékezetlen erejében él az alsóbb nép körében. Ha átadja magát az eleven népzene s minden olyan körülmény impressziójának, amelyek ennek az életnek előfeltételei, s ha tükrözteti műveiben ezeknek az impresszióknak a hatását, akkor elmondhatjuk róla, hogy az élet egy darabját rögzítette.

Tehát „hívei” már a 30 éves Bartókot, az 1. vonósnégyes és A kékszakállú herceg vára komponistáját „kiválasztott”-nak érezték. Születésnapja kiemelkedő alkotó művészeknél is szokatlanul korán kapott jelentős szakmai figyelmet: 1921-ben, a zeneszerző 40. születésnapján. Alighanem nagymértékben a történelmi helyzet indokolta: az európai, s benne a magyar történelem veszteségekkel teli, tragikus évei, a nemzetek közötti ellenségeskedés Nagy Háborúja, s ami azt követte a széteső, szétesésre ítélt Monarchiában. Még a háború végének hátországában zajlott Bartók pályájának elhatározó fordulata: 1917 májusában (ennek is közeleg centenáriuma), bemutatták Balázs Béla balett-szcenáriumára írott táncjátékát, A fából faragott királyfit. E bemutató nyomán nemcsak a hazai közönség fogadta el a korai I. szvit óta először új hangú (egy másfajta új magyar zenét hirdető) művészetét; a modern zene egyik meghatározó kiadója, a bécsi Universal Edition igazgatója is megkereste a zeneszerzőt, hogy egy évvel később azután kizárólagos szerződést kössenek még kiadatlan, s valamennyi új műve kiadására. E szerződés az elkövetkező 20 évre lényegében biztosította Bartók művei megjelenését, nemzetközi terjesztését. E szerződéstől nem független a legjelentősebb ünneplés, melyben 1921-ben részesülhetett. A kiadó által gondozott Musikblätter des Anbruch (forradalmi neve szerint az „Áttörés Zenelapjai”) – Mahler, Schreker, Busoni után – Bartóknak szentelt különszámot. E folyóiratszámba angol, francia, német, osztrák szerzők mellett Kodály Zoltán írt tanulmányt „Bartók gyermekdarabjai” címmel, nemcsak a művek zenepedagógiai jelentőségére, hanem társadalmi küldetésükre is hangsúlyt fektetve. Ugyan ez idő tájt dolgozott első nagy áttekintő írásán – a párizsi La Revue musicale számára, mely szintén a 40. születésnapra látott napvilágot, Bartóktól kottamelléklet, az Improvizációk magyar parasztdalok fölött 4. száma kísérte, egyike a legmerészebb és legmodernebb kompozícióknak. Ugyan népdalfeldolgozás, de szakít szinte minden hagyományos technikai megoldással, s a tolna megyei Felsőiregen (ma Iregszemcse) gyűjtött, végig plasztikusan érezhető dallamból ízeire bontva épít rögtönzéses formát.

1921-ben már Bartókot az európai (nyugati) zeneszerzésben a modernizmus egyik úttörőjének tekintették. Egy évtizeddel később, 1931-ben a francia becsületrend lovagkeresztje jelezte 50. születésnapját, míg itthon elmaradt A csodálatos mandarin tervezett, próbákig eljutott operaházi bemutatója. A pantomim újabb tervezett budapesti színpadra állítása 10 évvel később hasonlóképp csak a próbákig jutott. Hatvanéves születésnapján azonban a zeneszerző már nem volt hazájában, látogatóként tartózkodott az Egyesült Államokban. Életének ez az utolsó kerek születésnapja a II. világháború közben, távol hazájától, úgy tűnik, szinte észrevétlen maradt. Fia, ifjabb Bartók Béla gondosan összegyűjtött életrajzi adatai csupán a tényt, s az azzal járó természetes változásokat (nyugállományba kerülés, hadkötelezettség megszűnése) rögzítik. Valójában itthon azért megemlékeztek születésnapjáról: Többek között Basilidesz Mária, Deutsch Jenő és a Waldbauer-Kerpely vonósnégyes szereplésével március 26-án tartottak a Zeneakadémián „Bartók-estet”, amint a Bartók Archívumban fönnmaradt műsorlap mutatja.

Ma természetes a megemlékezés, miközben a történelmi időben évről évre távolabbra tűnik Bartók élete. 134 éve született, a múlt előtti században, s a 64 évet élt zeneszerző halálának idén 70. évfordulójához érkezünk. Élete és kora egyre véglegesebben válik tehát messzi múlttá.

Mégis, annak, aki az életet és a művet tanulmányozhatja nap, mint nap, nem múlt és nem történelem.

Példázatos életútja egy olyan emberé (nem „emberfeletti emberé”, de „kiválasztotté”), aki mélyen, reflektáltan élte át kora problematikáját, emberi és művészei válságait, emberi és művészi lehetőségeit. Tudta, miről kell hallgatnia, s miről nem szabad hallgatni. Tudta – számos tiltakozása bizonyítja – mikor kell megszólalnia, szót emelnie. Ahogy ki tudta mondani a „nemet”, a Cantata profana történetét visszafordíthatatlanná téve. Fülünkbe csenghet Bartók szelíd, száraz, éneklő hangján: „De mi nem megyünk”. S azt is tudta, mikor kell cselekednie. Talán valóban volt benne valami „tévedhetetlenség”.

A történész számára nem csak történelem, hanem jelenvaló is, ahogy a jelen is folyton történelmi perspektívában jelenik meg. De nem csak a történészi szempont miatt jelenvaló. Jelen vannak akarva-akaratlan, természetesen és mesterségesen gerjesztve azok a súlyos feszültségek, amiket Bartók kifejezni és magasrendűen megoldani igyekezett. Individuális és társadalmi szinten egyaránt. Zenéje, munkássága éppen azért olyan fontos és aktuális, mert egyszerre szólít meg bennünket személyes és társadalmi síkon.

E helyen aligha kell magyaráznom, hogy a népzenegyűjtés, melyből zenéje is, személyisége is táplálkozott, társadalomformáló – békésen felforgató – tett volt (a maga történeti összefüggésben). Tudományos munkája több nép saját hagyományának megismeréséhez és folytonos újrateremtéséhez járul hozzá ma is. Alkotás és kutatás azonban döntő módon összefonódott. Tudományos eredményei elképzelhetetlenek egyedülálló muzsikusi, zeneszerzői készsége és képzelete nélkül: a különféle népi dallamok, ritmusok, hangsorok egyediségét, egyszeriségét, melyet minél tökéletesebben igyekezett megragadni, írásban rögzíteni, elemezni és osztályozni, csakis a szokatlant meghallani képes hallás segítségével írhatta le. Ugyanakkor stílusa olyan, a számtalan népzenei elemmel átitatódott egyéni zenei beszéd- és kifejezésmóddá vált, melyben magyar, román, szlovák és annyi más zenei, nyelvi–népköltészeti, népéleti élmény tükröződik. Zenéje a nyugati műzene 20. századi történetének meghatározó része. Nemcsak újra és újra előadásra érdemes remekművek sorozata, hanem változatlanul új gondolatok inspirálója. A muzsikus, a közönség, és a kutatás számára egyaránt. Nem „holt gyűjtemény”. Mert minden porcikájában megőrizte „az élet egy darabját”.