Fantázia a Zeneakadémián

A Róth Miksa-műhelyben készült felülvilágítók színezésében a kékek, a zöldek, a sárgák és a fehérek dominálnak. Fő motívumaik a hullámívek és rozetták, amelyek egy-egy feliratot – Dallam, Ritmus, Összhang, Poézis, Szépség és Fantázia – kereteznek.

A kékek az előcsarnokok színvilágát idézik, a sárgák és fehérek fénye a nagytermi aranylás kiegészítője, a zöldek itt is, ott is megjelennek – a Nagyteremben a legutóbbi helyreállítást követően, az eredeti színvilág rekonstrukciójára való törekvés jegyében, a mellvédekre és a mennyezeti nagy kazetták keretsávjaira visszaszorulva. A hullámmotívum az előcsarnokok motívumai közt dominál, rozettákkal a Nagyteremben lehet találkozni – a mennyezeten és az oldalerkélyek nyílásának konzoljain.

A Nagyterem hevederívén megjelenő kompozíció Apollón lantja köré szerkesztett,
amelyet az istenség kígyódíszes oltárai vesznek közre.
Fentről angyal száll alá, kezében az isten barbérkoszorújával. Fotó: Marjai Judit

Mindez arra figyelmeztet, hogy a felülvilágítók nemcsak az építészeti tagolásnak, hanem az épület ikonográfiai programjának kontextusában is értelmezhetők, amelyben alkalmasint ugyancsak záróelem-szerepűek. Rajtuk a vizek kékje felett a fényesség diadalmaskodik, ugyanúgy, mint az előcsarnokok vizes-vízparti világán a Nagyterem Apollónnak szentelt babérligete. A feliratokra a babérliget lombján túl látni, amelyek égi fényben jelennek meg. Égi/isteni eredetük így – akárcsak a teremben látható angyaloké – nem kétséges. Apollón szentélyében a felülvilágítókon olvasható szavak a zenére vonatkoznak, bár relevanciájuk más (az emeleti előcsarnok Művészet-kútján táncoló nőalakok által megszemélyesített) művészetektől sem tagadható el. Így a Fantáziáé sem, amely mint zenei műszó a sűrűn váltakozó zenei motívumokban gazdag, rögtönzésszerű műformát jelenti. Magyarosan ábrándnak nevezik. Az ikonográfiai programot összeállítók mégsem ezt a szót használták. Fenn, a Nagyterem „festett egén” még Vörösmarty Mihály elleni fricskának vélhették volna. Ez nyilván nem állhatott a tervezők szándékában. A Fantázia szerepeltetése a zárómotívumok egyikén mégis jelentheti a Vörösmarty képviselte ízléssel szembeni művészi állásfoglalást. Kérdés, hogy az „állásfoglalás” érvénye – a fantázia szerepe – mennyiben ragadható meg a Zeneakadémia épületén és ikonográfiai programjában. Mennyire tekinthető fantáziadúsnak a Korb Flóris és Giergl Kálmán építészpáros által tervezett épület?

A lanton játszó kentaur a bölcs Kheirónt ábrázolja, aki énekelni és lanton játszani tanította Akhilleuszt.
Fotó: Fazekas István

 

 

Az épület ikonográfiai programja – amely a művészetekben és azok történeti alakulásában megtapasztalható apollóni-dionüszoszi kettősséget használja fel – nem a tervezők fantáziájából született. Hiszen a „festett egeket” különösen kedvelő barokk hagyományt kamatoztató 19. századi operaházak és koncerttermek ikonográfiájából már ismert ez a dualitás.

A Nagyterem mennyezetének részlete Apollón-fejjel és attribútumaival: a hattyúpárral és lanttal. Fotó: Fazekas István

 

 

A motívum különös népszerűségét a kettősségnek Friedrich Nietzsche általi feldolgozása – A tragédia születése – biztosíthatta. Ám a Zeneakadémia tervezőinek fantáziáját nem a kettősség elemeinek pusztán dekorációs szerepű megjelenítési lehetőségei mozgatták meg. Hanem inkább az, hogy az épület egésze – részletei és összefüggései, díszítőmotívumai és építészeti megoldásai, terei és homlokzatai is – a kettősség megjelenítésének a szolgálatába állítható. Ráadásul mindezzel együtt a kettőség hierarchikus módon is megmutatkozhat. A fantázia megmozgatásához furcsamód egy olyan tényező is hozzájárult, amely általában épp a fantáziát és a művészi szabadságot negatívan szokta befolyásolni: a politikai nyomást gyakorló építtető, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium hagyományosabb-történetibb stílusú épületet kívánt, az általa elutasított magyaros szecessziós épületnél valami kevésbé fantasztikusat. A korábbi tervek elutasítása a fantázia (újbóli) megmozgatását eredményezte, ugyanakkor arra is figyelmeztetett, hogy annak túlzott érvényesülése újabb tervek megrajzolásának kényszerű feladatát, esetleg más építészek megbízását vonhatná maga után. Az építészeket a fantázia túlzott érvényesülésétől, amelynek „túlkapásaitól” leginkább maguk a művészek tartanak – legalábbis Edgar Wind kutatásai szerint – ez esetben a megrendelő kimondott és ki nem mondott igényei óvták meg. A fantázia csak ezen igények jelentette korlátok közt érvényesülhetett. A megrendelői szempontok ugyanakkor nem azonos módon érvényesültek az épületkülső és -belső esetében. Jól mutatja ezt az is, hogy az építészeti tervek elfogadásakor és az építkezés megindulásakor az áttervezett homlokzatok rajzai voltak csak készen. A Nagyterem megrajzolására csak ezután, az ellenőrzésnek vélhetően „csökkentett hatásfokú” (nem miniszteri, hanem a minisztérium Művészeti Osztályának szintjén való) érvényesülésével párhuzamosan került sor. Amíg a tervezői fantázia az új homlokzati tervek megalkotásakor csupán kevéssé mozdulhatott meg, a belsők – elsősorban a Nagyterem – esetében már szabadabban szárnyalhatott. Amíg a külső esetében a(z építészet-)történeti stílus-utalások az ikonográfiai programnak megfelelő jelentést kaptak, eredetüknek megfelelőt, addig a belsőben az építészeti megoldások elsőbbségét természeti eredetű és asszociatív tőkéjű motívumok vették át. Az alkotói fantázia eredményeként jöhetett létre tehát a Nagyterem babérligetszerű kialakítása és kultuszterekhez hasonló díszítése. A fantáziát a bécsi Sezession épülete, valamint a művészetvallás szellemi mozgalmának írott-irodalmi dokumentumai bátoríthatták.

A féloszlopokra állított puttópárok a zeneműtételeket bemutató domborművek két oldalán muzsikálnak, énekelnek.
Fotó: Marjai Judit

 

 

A Zeneakadémia épületének megtervezését, az ikonográfiai programot kialakító alkotói és tudósi törekvéseknek formákba öntését és történeti formákhoz való rendelését a nagytermi felülvilágítókon szereplő kulcsfogalmak közül nem csak a Fantázia segítette. Az alkotók számára vezérmotívumul szolgált a Szépség, a Poézis, az Összhang, a Ritmus és a Dallam is. Nem kétséges, hogy ez utóbbi az apollóni-dionüszoszi kettőség hangján szól.

Dr. Raffay Endre