Fantázia – zenei műfaj?
A fantáziát „műfaj”-nak alig nevezhetjük, hiszen alaptermészete a pillanatnyi invenció megjelenítése. Legközelebb tehát az improvizációhoz áll, amit viszont soha nem vetettek papírra.
A rögtönzés művészete magával a hangszeres zenével egyidős.
A kottában rögzített fantázia Bakfark Bálint lantfantáziáitól kezdve a barokk szédítő gazdagságú repertoárján és a klasszikus stílus valamivel szerényebb termésén át a 19. század virtuóz koncertparafrázisaiig terjed. A 17. század nagy jezsuita polihisztora, Athanasius Kircher a zenei stílusok osztályozása során külön kategóriának tekintette a „fantasztikus stílust” (Musurgia Universalis, 1650), aminek lényegét így fogalmazta meg: „A Stylus phantasticus szöveg és meghatározott téma nélküli, teljesen kötetlen és szabad zene, ami pusztán a művészi találékonyságból fakad.” A barokk időszakában a fantáziák mindig fúgával párosultak: a prelúdium és fúga, fantázia és fúga, toccata és fúga ismerős fogalompár minden zenehallgató számára.
Minden szabad fantáziák legnagyobbikát Johann Sebastian Bach írta d-mollban, ami később a Kromatikus fantázia és fúga nevet kapta. Ez a mestermű minden további, ilyen jellegű kompozíció számára mércét, soha el nem ért modellt jelentett. Benne egyszerre csodálhatjuk a barokk retorika erejét, a harmóniák és disszonanciák végtelen távlatokat nyitó univerzumát, a teremtő szellem merészségét és szinte megfogható jelenlétét. A szabad fantázia a 18. század második felében önállósodott és az individualista Bach fiú, Carl Philipp Emanuel munkásságához kapcsolódott, akinek nagy szabad fantáziái a zenetörténet egyik legkülönösebb műcsoportját képviselik. Feltehetően a híres rögtönzőművész keze nyomát láthatjuk bennük; legalábbis erre utal a szerző egy 1782-ben írt levele: „Barátaim feltétlenül ragaszkodnak hozzá, hogy [megjelenés előtt álló új sorozatom] két fantáziát is tartalmazzon, hogy halálom után lássák az emberek, micsoda fantaszta voltam.”
A bécsi klasszicizmus híres rögtönzőművészei, Mozart és Beethoven viszonylag kevés kottában rögzített fantáziát hagytak ránk. A korszakhatáron álló mester, Beethoven hagyományos formákban írt műveit azonban olykor lazítja a szabadgondolkodó művész romantika felé hajló szellemisége. Sonata quasi una fantasia, írja 1800/1801-ben két szonátájának címlapjára. (Igencsak sokatmondó, hogy mintegy fél évszázaddal később Liszt Ferenc Fantasia quasi Sonata címmel jelöli meg ma Danteszonátaként ismert opuszát.) Ha a késői Beethoven-szonáták némelyike – op. 101, op. 109 – alcímet viselne, ott már talán a „quasi” szócska is szükségtelen lenne, olyannyira messze esnek ezek a varázslatos művek a klasszikus szonáta stabil rendjétől.
A romantika évszázadában a „fantázia” érdekes módon többfajta alkotást jelenthet. (Bár ez sem újdonság: a barokkban nemcsak a szabad kompozíciókat, hanem az éppenséggel a szigorú ellenpontos szerkesztéssel írt műveket is jelölték olykor fantasia névvel – lásd pl. Johann Sebastian Bach háromszólamú invencióit.) Schubert életművében a Wandererfantázia, vagy a csodálatos négykezes f-moll fantázia egybekomponált négytételes ciklust jelent; ezzel ellentétben Schumann nagy C-dúr fantáziája (eredeti címe szerint Große Sonate!) három különálló tételből áll. Ugyanakkor Schumann „fantázia-darabjai” (Phantasiestücke) pillanatnyi impressziókat, hangulatokat megragadó karakterdarabok.
A 19. század igazi fantáziái azok a főként zongorára írt, népszerű operadallamokat feldolgozó briliánsan virtuóz művek, amik lenyűgözték a korabeli közönséget. Fantáziának, parafrázisnak, olykor reminiszcenciáknak nevezték a Liszt, Thalberg és mások által tucatjával írt bravúrdarabokat.
A hallgatóság ezekben egyszerre élvezhette a Bellini-, Verdi-dallamok szépségét, a hangszeres technika csillogását, és az előadó személyiségének kisugárzását. Lényegében a Liszt-rapszódiák sem állnak távol a hangszeres fantáziának ettől a típusától.
A 20. század zenéjében ritka vendég a fantázia. Nevezetes példája Arnold Schönberg hegedűre és zongorára írt Fantáziája (op. 47); valamint Bartók remeke, az Improvizációk magyar parasztdalokra, amely a rögtönzés hagyományát kelti életre és ötvözi a népi díszítőművészettel.
Komlós Katalin