Férfiaktól függő nők szerepében

Bár klasszikus zenei környezetben nőtt fel, ön láthatólag nem gondolkozik olyan kategóriákban, mint „popzene” meg „komolyzene”. Az ipari metált is szereti…

Számomra a minőség a lényeg. A Beatles, a Queen, Prince és még sokan nagyon jó zenét írtak. Most már be merem vallani, hogy egy Los Angeles-i Don Giovanni-premier előtti estén elmentem régi kedvenc bandám, a Rammstein koncertjére (és végigtátogtam a számokat, mert persze énekelni nem volt szabad).

Tizenhét éve van a professzionális énekesi pályán. Hogyan fejlődött a hangja az évek során?

A színe nem változott sokat. Egy időben elég magas szerepeket énekeltem, a Szöktetés Blondéját például. Ma már sokkal inkább Constanzéhoz közeledem. Erősebb és valamivel mélyebb lett a hangom, egyre jobban megfelelek a kihívásnak, ha nagyzenekarral kell énekelni, és valódi főszerepeket kaptam az utóbbi időben, Suzannát a Figaro házasságából, Sophie-t a Rózsalovagból.

Vannak szerepálmai?

Imádnám, ha Alban Berg operájának, a Lulunak a címszerepét elénekelhetném, de még nem vagyok rá készen, bár sokszor felajánlották már. Meg tudnám tanulni, az nem lenne probléma, de hosszú, nehéz szerep, nagy állóképesség kell hozzá. Szeretnék majd Ilia is lenni Mozart Idomeneójában. Nagyon szeretném Kleopátrát elénekelni Händel Giulio Cesaréjában. És Debussy Mélisande-ja is abszolút álomszerep számomra.

Fotó: Patrick Walter

Budapestre barokk programmal érkezik, de sokféle zenét énekel. Melyek a kedves korszakai vagy komponistái?

Nagyon szeretem Wagnert, bár tudom, hogy a nagy Wagner-szerepeket sosem fogom énekelni. Azt hiszem, énekesként most talán Purcell áll a legközelebb hozzám, valahogy úgy érzem, nála nem is kell semmit csinálnom, annyira illik a hangomhoz. Rajongok Schubertért, különösen a szomorúbb, melankolikus dalai érintenek meg. Hamarosan turnéra indulunk két Salve Reginával, Pergolesiével és Schubertével; utóbbiban vonósnégyes kíséri a szoprán szólamot. A 20. századból pedig Webern kristálytiszta zenéje áll hozzám a legközelebb: mindig nagy frázisokat kell énekelni, pedig a zene rendkívül töredezett. Ettől gyönyörű. Igen, azt hiszem ez a hármas a legkedvesebb: Purcell, Schubert és Webern.

Nyilván másként kell énekelni mindhárom szerző zenéjét. Mit gondol a vibrato használatáról?

A vibrato a korral erősödik. Nagyon jó vele játszani – non-vibrato kezdeni, azután lassacskán megvibrálni a hangot, felerősíteni a vibratót, azután megint „egyenesen” folytatni; persze, minden a zenétől függ. Ezt inkább magamtól tanultam, nem tanították. Az énektanárok nem nagyon szeretik, ha az ember vibrato nélkül énekel, mert azt hiszik, árt a hangnak. De mindenben jó a mértékletesség.

Budapesti műsorát két nagy nőalak, Dido és Kleopátra személyisége köré építette. Van ennek valamilyen feminista üzenete?

Óhatatlanul. Függetlenül attól, hogy Kleopátra történelmi figura, Dido pedig fiktív karakter, mindkettejüknél azt látjuk, hogy a nő erősen függött a férfi partnerétől. Mihelyt Aeneas elhagyja Didót, nemcsak az asszony omlik össze, hanem egész Karthágó is. Kleopátra is csak Julius Caesar, majd Marcus Antonius mellett maradhatott erős királynő. Volt néhány erős nőfigura a történelemben, de mindegyiknek nagy árat kellett fizetni az alapvetően patriarchális társadalmakban.

A nemi szerepek és sztereotípiák kérdése gyakran kerül előtérbe manapság. Operaénekesnőként milyen tapasztalatai vannak ezzel kapcsolatban?

Az opera mindig is toleránsabb világ volt, ahol elsősorban a tehetség számít, nem a nemi irányultság, és ami a nemi szerepeket illeti, eleve nagy itt a sokféleség: az opera hősei kezdetben a kasztráltak voltak, és mindig is meghatározó szerepet játszottak a műfaj történetében homoszexuális művészek, minden bizonnyal fantáziadúsabb, finomabb, érzékenyebb természetük miatt. Legtöbb barátom meleg, de persze nem ezért választottam őket, hanem mert csodálatos, nagyvonalú, kreatív emberek. Tízéves korom óta Berlinben élek, ebben a rendkívül nyitott, befogadó városban, ahol az utcán a legkülönfélébb összetételű párokkal találkozhatunk, és senki nem bántja őket. Nem tagadom persze, hogy az én szakmámban is előfordul a nőket érintő hátrányos megkülönböztetés, de talán ritkábban. Például amikor szerződtettek a Staatsoperbe, alacsonyabb fizetést kaptam, mint egy tenorista kolléga, csak azért, mert ő férfi, pedig ugyanannyi tapasztalata volt, mint nekem. És férfiak ülnek a legbefolyásosabb pozíciókban, ami a karmesterek körében a legnyilvánvalóbb, bár lassan ezen a területen is változnak a dolgok. A nőknek eleve sokkal nagyobb erőfeszí téseket kell tenniük mindenért, és sokszor nagyon igazságtalanul ítélik meg őket. Ha egy nő akar valamit, muszáj aranyosnak, egyetértőnek lennie, mert ha felemeli a hangját vagy erősebben fejez ki valamit, mindjárt hisztérikának tartják. Ha egy férfi teszi ugyanezt, a környezet elismerően bólogat, hogy micsoda „tekintély”. Nekünk sokkal nehezebb ilyen „tekintélyt” szereznünk; ha a nők küzdenek a jogaikért, ha megkérdik, miért nem kapnak ugyanakkora szabadságot, miért nem veszik figyelembe, hogy gyereket nevelnek, vagy miért kell kevesebb pénzért dolgozniuk, vagy egyszerűen más véleményük van valamiről, rögtön megkérdezik, hogy „miért vagy olyan agresszív”. Ennek mindenképpen változnia kell.

Rácz Judit