Gyermekeknek – Jazz köntösben

Márciusi hangversenyén a Binder Trió Bartók: Gyermekeknek című ciklusából játszik részleteket. Nem ez az első eset, hogy magyar jazz-zeneszerző előszeretettel nyúl Bartók Béla művészetéhez, mi ennek a háttere?

A jazz műfaj az afroamerikai népzenéből kiindulva mára meghódította a világot. Minden kultúrának létezik sajátos „jazz-nyelvezete”, nem cél többé az amerikai világsztárok utánzása. Kötelességemnek érzem, hogy Magyarországon a „saját jazzünket” játsszam a kárpát-medencei kultúrára építve. Rendkívül gazdag népdalkinccsel rendelkezünk, amelyet Bartók Béla mentett át az utókor számára. Nekem is példaképem, hiszen nemcsak népzenegyűjtőként és tudósként tette le névjegyét, hanem fantasztikusan improvizált is. Zenéje hidat képez a klasszikus és modern zene között, ritmusközpontúsága és pentaton hangszíne pedig kifejezetten a jazzre jellemző stílusjegy. Ezért is könnyű Bartókra improvizálni, szemben például egy Beethoven- vagy egy Mozart-művel.

Mikor játszotta először a Gyermekeknek tételeit?

Hét-nyolc éves koromban, ám nehezemre esett megbarátkozni a kis darabokkal. Hiányoztak belőlük a klasszikus zenei stílusokból ismert variációk, a témák további kibontásai. Később, tanárként kezdtem improvizálni tanítványaimmal a Gyermekeknek egy-egy ostinatojára, és máris egészen máshogy hangzott. A darab annyira a szívemhez nőtt, hogy triónk legújabb CD-jét is ebből állítottam össze. Különböző koncepciók alapján válogattam ki a darabokat a négykötetes ciklusból: tonalitás, ritmus, karakter szerint raktam össze a lemezanyagot. A tizenöt kiválasztott darab zárt formai kereteit bővítettem ki egy-egy improvizációs szakasszal, néhány esetben pedig átharmonizáltam a dallamot mollról dúr hangnemre, és fordítva, továbbá periódusbővülések és metrum váltások is találhatók az átdolgozásokban. Izgalmas élmény volt felfedezni a magyar népballadák és az afroamerikai népzenében található dallamok díszítőtechnikájának és hangrendszereinek találkozását. Így született meg az első lemez, jelenleg már a folytatáson dolgozom.

Több mint húsz éve a Jazz tanszék vezetője, egy egész generáció nőtt fel az irányítása alatt. Milyen új kihívások elé néz most?

A hivatalos jazzoktatás 1965-ben indult Magyarországon. Az oktatás főiskolaiból vált egyetemi szintűvé, majd a Zeneakadémia is betagozódott a bolognai rendszerbe, ekkor vettem át a tanszék vezetését. Fő feladatom az oktatási- és vizsgaanyagok kidolgozása volt mind az alap, mind a mesterképzésen. Rengeteg munka várt rám, de sikerült. Jelenleg a mesterszakos felvételi új követelményrendszerén dolgozom.

Milyen jelentőséggel bír az Ön életében a Zeneakadémia, mint koncerthelyszín?

Megtiszteltetés és egyben hazatérés a Zeneakadémia termeiben hangversenyt adni. Amikor negyven évvel ezelőtt első alkalommal léptem a Nagyterem színpadára, végigfutott bennem, hány híres zeneszerző után állhatok ugyanarra a dobogóra! Bevallom őszintén, életem egyik legfelemelőbb érzése volt. A Solti terem otthonos, intim légkörében jóval többször játszottam már, egy éve szólóban, de felléptem már trióban, kvartettben is.

Jazz-előadóként különféle helyszíneken lép fel, nyáron például a Művészetek Völgye fesztiválon hallottam Önt egy régi templomban zenélni. Egy nem mindennapi koncerthelyszínen szükség van az előadói magatartás módosítására is?

Számomra a jazz muzsikálás független a helyszíntől, a ritmus és az improvizáció határozza meg. Mivel a műfaj az afro-keresztény felszabadított rabszolgáktól ered, teljesen jól illik egy templom hangulatához is. Huszonéves koromban egy bajai templomban adtam szólóestet, csodálatos élmény volt szakrális helyen játszani, és ugyanezt tapasztalom a Zeneakadémia Nagytermében, amely tulajdonképpen a „Zene temploma”. Bárhol legyek is, a muzsika számomra szakrális élményt is ad, hiszen a Jóisten adománya, a lelkünket érinti meg, és emeli fel.