Gyökeresen más

Felidéződik bennem az a mozdulat, ahogy növényeket húzok ki a földből. Némelyik könnyen kisiklik a helyéről, hosszú, vékony gyökere nem tud jobban a földbe kapaszkodni. De van olyan is, amelyik oldalra terjeszkedő, apró szálakkal betonszilárdan rögzül életadó otthonához. Ezeknél minden csuklóízületem a végletekig feszül, és hatalmas ropogással, egy kendőnyi területen szinte végigszántja a növény gyökere a földet, ahogy húzom. Ilyen gyökereket csak akkor lehet növeszteni, ha van hozzá tápanyag.
 

Zongorista lettem. Egy olyan hangszerrel kötöttem össze az életem, amelynek hangja önmagában talán nem a legszebb, de repertoárja minden bizonnyal a leggazdagabb. Kimeríthetetlensége egyszerre inspiráló és nyomasztó. Számos formációban játszottam már a különböző kamarazenei felállásoktól kezdve a versenyművekig. Minden zenésznek van azonban a lelke mélyén egy érzés, hogy valójában milyen koncertezési formában érzi a leginkább otthon magát. Nekem ez mindig is a szólókoncert, és azon belül is a szólóest volt. Az éjszaka kapujában birtokolni egy egész színpadot, egyedül vezetni járt és járatlan utakon a hallgatókat – ilyenkor olyannyira a helyemen érzem magam a világban, mint egy szántóföld felett köröző sas. Egy szólóest olyan, mintha a műsorkiírással felépítenék egy képzeletbeli birodalmat, amelynek ismerője és idegenvezetője én leszek. Van egy terv: ezt és ezt és ezt akarom megmutatni. De ki tudja, talán bepillantunk olyan helyekre is, amelyek nem szerepeltek az útitervben – ez már a közönségen múlik. A szólóestet adó művész bármely pillanatban megváltozhat. Ez a vibrálás az, ami hallgatóként is mindig odaszegezte fülemet és szememet a zongoristára. Ha szólóestet adok, önmagamnak kell porrá égni a zenében, senki ebben nem osztozhat, senki sem segíthet. Persze itt is kamarazenésznek kell lennem: egyetlen szólamban is olyan többszereplős párbeszéd bontakozhat ki, amit az ember költői pillanataiban él át lelke mélyén, és konferenciát tart – különböző énjeivel.

Ha kezem a klaviatúrára teszem, kitéphetetlen gyökerek ezreit érzem magam alatt, amelyekből a megszólaló zene virágként sarjad ki. Ezekben a gyökerekben ott van Liszt Ferenc, Thomán István, Bartók Béla, Dohnányi Ernő és tanítványaik, valamint azok tanítványai, akik az én volt tanáraim. „Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.” Ezen a pályán a mesterrel való kapcsolat hasonlatos egy örökbefogadáshoz. Életem végéig és azon is túl hozzá tartozom. Kevesebb, mint vérrokonság és több, mint bármilyen szövetség. Mestereimet minden leütött hangomban magammal viszem bárhová, de van egy hely a világon, ahol már bent várnak engem, még mielőtt a színpadra lépnék: ez a Zeneakadémia Nagyterme. Ha zongorakoncert van a Zeneakadémia Nagytermében, Liszt Ferenc elindul a homlokzatról, a X. terem elől, és helyet foglal a rektori páholyban, mellette az egész tanszék. Ők az én gyökereim. Velük kapaszkodhatom a földbe oly erősen ezen a rapszodikus pályán, amelynek mottója: ha zenéről van szó, semmi sem lehet fontosabb.

Engem elsősorban mindig az érdekelt a zenélésben, hogy miként lehet ezt megosztani másokkal. Mindent meg kell tennem gyakorlószobám mélyén, hogy a mű fejemben-kezemben-testemben készen álljon az előadásra. Ha akár csak egyetlen ember hallgatja, amit csinálok, úgy érzem, benne eggyé válunk, együtt alkotjuk meg. Egy képzeletbeli világban egymáshoz szólunk, egymást érintjük: ez a zene. Gyökereink összefonódnak, s amíg szól a muzsika, mások leszünk: önmagunk.

Fülei Balázs

Az írás eredetileg a Zeneakadémia Koncertmagazin 2015/I. számában jelent meg.