Hatni, megindítani

Amikor egy gyermekdal, egy nyári popsláger, egy ária, egy vonósnégyes-tétel, az utcazaj vagy a madárének nyomán érzelmek, indulatok támadnak bennünk, biztosak lehetünk abban, hogy egy kompozícióval állunk szemben. Ha érzelmileg nem rezonálunk egy zenedarab csiszolt szerkezetére, a mindent átfogó teremtő erőre, a legkisebb részletre is kiterjedő alkotói figyelemre, a hangokat összerendező ezeréves tapasztalatokra, azaz mindarra, ami a zenei jelenségek sorozatát a „kompozíció rangjára" emeli, a zeneszerző eredménytelenül dolgozott. „A kompozíció lényege – vallja David Lang – a hatás". 
 

David Lang (fotó: Peter Serling)
 

Van úgy, hogy egy Bach-fúgát valaki pusztán kontrapunktikus kirakósnak vél, egy Mozart-tételben pedig csak formulák sápadt gyűjteményét fedezi fel. Másvalaki az előbbit Isten-bizonyítéknak, utóbbit fokozhatatlanul mély lételméleti tapasztalatnak tekinti. Míg az egyik hallgató kompozíciókkal találkozik, a másik mindössze hangokkal. A hatás végtelenül szubjektív. Az efféle relativizmus nem a posztmodern sajátja. Ékes reformkori magyar fordításban egy 1820-as években kiadott német enciklopédia így fogalmaz a kompozícióról és a komponistáról: „Compositio, a' muzsikában uj hangdarabok vagy hangmivek szerzésének mestersége. Ide tartozik a' muzsika feltalálásbeli észtehetség, az elegy tétel rendszabásainak 's a' gyakorló hangmivészségnek esmerete. Innen componistának, muzsikaszerzőnek, csak azok hivatnak, kik szellemmel és érzéssel teljes hangmiveket teremtenek. Mert huzamos szorgalommal mindenki szerezhet a' harmoniáról alapos belátást, a' muzsika hatásairól 's annak okairól hozhat legpontosabb ítéletet, minden partiturában a' tiszta tételtől való legkisebb eltérést felelni, sőt szükségből muzsikai darabokat öszverakni is ugy megtanulhat, hogy azokban a' rhythmust és a tiszta tétel rendszabásait tekintve, a' legszorosb critica sem tehetne kifogást; de mind ezen tehetségek csupán egy tapasztalt harmonistai névre adnak just."

A kaliforniai David Lang (1957) a Stanfordon kezdte zeneszerzői tanulmányait. 1976-ban itt találkozott Donald Martin Jennivel (1937–2006), aki egyetlen szemeszterre, helyettesíteni érkezett az Iowa Egyetemről. „Francia zenét tanított. A középkortól Pierre Boulezig. Különleges, rejtélyes figura volt – idézte fel megkapóan szép, fájdalmas nekrológjában Lang a professzor alakját –, soha nem tudtam rájönni, hogy valójában honnan származik. Ugyanazzal az átéléssel és színekkel mesélt Marokkóról, mint Kelet-Európáról vagy Indiáról. Furcsa, homályos eredetű akcentussal beszélt. Még a neve is olyan izgalmasan csengett. A Stanfordon a „jen" szótag kapott erősebb hangsúlyt, s nagyon meglepődtem, amikor az Iowa Egyetemen mindenki a „ni" szótagot nyomta meg erősebben. Úgy éreztem, mintha Martin a helytől függően más-más identitásokkal rendelkezett volna. Alkalmanként egy darabbal foglalkoztunk. Lézermikroszkopikus precizitással analizálta a Notre Dame-misét (Machaut) és Berlioz Requiemjét, Debussytől A tengert és Messiaen muzsikáját, a Magnus Liber Organit Leoninustól és Faurét." Jenni alapvető hatást gyakorolt Lang zenei gondolkodására, s nem volt kétséges, hogy a mesterdiplomát már Jenni irányításával, az Iowa Egyetemen szerzi meg (1978–1980).

A kis gyufaáruslány-passió részlete

„Ez volt az aranykor. Ritka tehetséges évfolyamok verődtek össze és nagyszerű tanárok – Richard Hervig, William Hibbard és Peter Todd Lewis – tanítottak. Mondják, hogy ezekben az években ez az egyetem egyedül annyi BMI Hallgatói Díjat söpört be, mint az összes amerikai egyetem együttvéve. A tanárok szinte versenyeztek egymással. Hibbard egy egész szemesztert szánt a Pierrot lunaire (Schönberg) elemzésére, Martin Jenni pedig egészen szélesre nyitotta zenei horizontunkat. Volt egy olyan félév, amikor Charles Ives 114 dalát elemezte; egy másik félévben 16. századi billentyűs muzsika, William Byrdtől a My Ladye Nevells Booke került terítékre, majd Brahms zongoraművei következtek. Arra jöttem rá, hogy tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy szorosabb értelemben mi a téma, mindig a zene belső működéséről és a zenei hatásról tanított. Két, életre szóló leckét kaptam tőle. Valamiféle sematikus, matematikai alapokon konstruált repetitív zenével kísérleteztem éppen, s a darab kezdetét elvittem a következő óránkra. Martin nagyjából fél percig nézte, majd hirtelen átült egy másik székre, felkapta a New York Times aznapi számát és olvasni kezdett. Fogalmam nem volt, hogy ebben a drámai helyzetben mit kellene tennem, úgyhogy leültem és vártam csendben, amíg meg nem jön a következő tanítvány. Amikor egy óra múlva megérkezett, Martin végre felnézett: tudja, van úgy, hogy a sok lehetőség közül magunknak kell választani. Van egy másik, szintén kitörölhetetlen emlékem róla. Egy szinte végig-hamu cigarettával a szájában ül a csembalónál. Ragyog a szeme. Bachot játszik. A távolba réved, s látszik rajta, hogy valami nagyon mulattatja. Érzem, hogy álldogálhatnék itt az örökkévalóságig, nem jönnék rá, hogy mi deríti így fel."
 

Kovács Lehel illusztrációja az október 26-ai koncert előadásismertető füzetéhez
 

David Lang az 1980-as évek közepén hívta fel magára a figyelmet. Egy rövid, alig nyolcperces, Hans Werner Henzének dedikált zenekari darabja – eating living monkeys – komoly feltűnést keltett. A zeneművet a kínai császári család furcsa étkezési szokásairól (például az élő majmok agyvelejének fogyasztásáról) szóló 18. századi beszámolók ihlették. Ezek az alapvetően pletykákon alapuló „híradások" az előítéletesség olyan kordokumentumai, melyekben egészen különös módon, szinte szétválaszthatatlanul keveredik humor és brutalitás. A szétválaszthatatlanság, az egymást kioltó, össze nem illő érzések együttes jelenléte – és a törekvés ezen érzések felkeltésére – azóta is David Lang zenéjének központi gondolata. A 2008-ban Pulitzer-díjjal jutalmazott A kis gyufaárus lány-passióban például a világirodalom legszomorúbb történetét a Mátépassió keretei között – egészen konkrét zenei- és szövegutalásokkal a Bach-műre – meséli el. A gyermek fagyhalálát az élet csodálatos sorseseményeként bemutató darabról a Washington Post kritikusa, Tim Page írta: „soha nem hallottam még ennyire megindító új kompozíciót".

A cikk eredetileg a Zeneakadémia Koncertmagazin 2014 őszi számában jelent meg.