Hegedűs D. Géza is fellép a Kelemen Kvartett vasárnapi hangversenyén

Kocsis Zoltán 2013-ban egy, a Kelemen Kvartettnek ajánlott esszében Bartók Béla II. vonósnégyesét Ady Endre három versével állította párhuzamba. E levél néhány részletét tesszük most közkincsé a vonósnégyes jóvoltából.

„A Vér és arany c. kötetből – ami Bartóknak az egyik alap-olvasmánya volt a tízes években.

Az I. tételhez egyértelműen A Duna vallomása passzol, mind hangulatában, mind dramaturgiájában. És itt kezdődik a valóságos probléma is ti. a mi nemzeti tragédiánk kivetítése más népekre, elmúlt és eljövendő korokra. Tökéletesen elmondja ez a vers azt, amit én Zamárdiban hosszas nyögdécselések árán is csak sután, botladozva voltam képes körülírni szavakkal. De ha úgy tetszik nem is kell ezt magyarázni, ez olyasvalami, ami nagyon mélyen ül bennünk: a nemzethalál állandó kísértése.

Szóval nagyon sajnálom, de inkább „házi használatra” javaslom ezt az egyébként szonátaformájú verset. Körülbelül úgy aránylik a tartalomhoz a felvetett témák száma, mint a Bartók-mű első tételében – az első négy strófa az expozíció (találkozás), a következő három a kidolgozás (csökönyös faggatás) és az utolsó három a visszatérés. Ez utóbbiban jól elkülöníthetően ott van a tételkezdő kérdésre adott releváns válasz (emlékszem, a tétel mélypontjának neveztem, a tritónusz ilyen mértékű használata sem véletlen), a „zúgva kivág” (18-as próbajel), a „szárnyanyesett” melléktéma (molto sostenuto) és a zárótéma-prófécia teljes reménytelensége. De még a kinyújtózás is a tétel végén... Természetesen mindenfajta belemagyarázástól irtózom, de a Duna minden érintett nép számára jelkép; nem szabad azt sem elfelejtenünk, hogy Bartók első befejezett gyermekkori műve éppen A Duna folyása volt. Hogy erről a versről mit gondolt, hogyan vélekedett, arról nem szól a fáma, de legyen szabad megjegyeznem, hogy a másodlagos lecsapódások néha erősebbek a primereknél. El tudom képzelni, hogy egy másik műfajban alkotott remekmű formai, hangulati, stb. jellemzői a komponálás során tudat alatt „átszivároghatnak” a készülő opuszba.

2. tétel – Paripámmal, a koporsóval

Most persze megint tág tere nyílna a belemagyarázásoknak, de talán itt elég annyi, hogy Ady víziói nagyon megfelelnek Bartóknak, aki egyszerűen ki akar törni a nemzeti romantikából, látványosan utálja a Fából faragott királyfit és nem véletlenül fordul Schönbergék felé.

Ezek a tendenciák már az Ady-dalokban is ott vannak, bár elemi erővel majd a Mandarinban és főként az I. hegedű-zongoraszonátában törnek elő. A Gurre-Lieder III. részének nagyobbik hányadát is hasonló szellemlovaglás uralja, ami a napfelkeltével ér véget; úgy látszik, ez is „benne volt a levegőben” abban az időben.

3. tétel – Sötét vizek partján

Erről viszont hadd’ mondjam mindössze azt, hogy ha nem is 1908-ban, a megjelenés évében, de jó évtizeddel később (a II. vonósnégyes 1917-ben fejezte be a Mester) nagyon is aktuális Bartók számára ez a vers. Háború, „beteg, hosszu szerelem” (Ziegler Márta), „kis álmok kis őrültje” (Gombossy Klára), „Hárfámat már fölakasztottam” (Rákoskeresztúr), „Isten” (ld. a Geyer Stefivel folytatott levélváltást), „Voltam bajnok” (Kossuth) és még sorolhatnám. Erős a gyanúm, hogy talán egy tervezett nagyobb Ady-ciklus anyaga adja a II. vonósnégyes zenei gondolatainak zömét. Elvégre mégiscsak kifizetődőbb volt vonósnégyest írni abban az időben, külföldre a legritkább esetben lehetett magyar dalestet vinni, a képzett énekesek is kevesen voltak, ráadásul Ady halálával már szerzői jogi probléma is keletkezett, amit a magyar szöveg elhagyásával oldottak meg (pontosan ez történt a Kékszakállú és a Cantata profana esetében). Mindenesetre egy biztos: ha valami a vonósnégyesek közül, akkor a II. a lehető legszervesebb és legszorosabb kapcsolatban áll Ady költészetével.

Úgyhogy olvasgassátok szépen a verseket. Persze egyéb Adyt is, az soha nem árt. Belevilágíthat Bartóknak talán a legérdekesebb korszakába. És azért én meggondolnám ezt a társítást nemzetközi közönség előtt.

Ui.: Ady fordíthatatlan. Az a pozőrség, ami minden versében fellelhető csak akkor adható vissza egy másik nyelven, ha a költő – és hangsúlyozom, a fordítónak IGEN NAGY KÖLTŐNEK KELL LENNI – tökéletesen azonosul Ady borzasztóan heterogén egyéniségével. Ez eddig még senkinek sem sikerült (nem véletlen, hogy a Nobel-díjról nem is álmodhatott és talán jobb is, hogy nem kapta meg, de ez egy más sztori. Máskor, Magyarországon, az elcsatolt területeken, ahol értik a nyelvünket? Bármikor!

Szeretettel üdvözöl,

Zoli,

Ady-, valamint Bartók-fan”