Játssz kamarazenét!

Mintha egy északi meséből ugrott volna elő. Így képzelem az erdei manócsalád legkisebb fiát. Csíkos pólóban, kócos, szőke hajjal, csillogó szemekkel, hegedűvel a kezében varázsol. Ha kell, démonokat űz, ha kell, energiát ad, vagy egyszerűen csak a lényével sugározza a boldogságot. „Pekka Kuusisto a legjobb dolog, ami ma a klasszikus zenével történhet" – írta róla a Guardian 2007-ben, és ha bárki úgy gondolja, hogy felhők gyülekeznek a klasszikus zene egén, akkor a még mindig csak a harmincas éveiben járó finn csodahegedűsre nem tekinthet másként, mint a napfény birtokosaként.
 

Pekka Kuusisto (fotó: Kaapo Kamu)

Már a nagyapja is muzsikus volt (zeneszerző és orgonista), édesapja ismert operaszerző Finnországban, édesanyja zenetanár, bátyja hegedű­művész, karmester és zeneszerző, két húga táncos, az egyik sógora jazz-­zongorista. Irigylésre méltó zenei nyitottságát alighanem otthonról hozta tehát. Mert igaz ugyan, hogy klasszikus hegedűművészként robbant be a finn és nemzetközi zenei életbe, amikor 19 évesen – honfitársai közül elsőként – megnyerte a Nemzetközi Jean Sibelius Hegedűversenyt, ám éppoly lelkesedéssel és elhivatottsággal vesz részt népzenei, pop- vagy jazz-produkciókban, ahogyan Bachot, Mozartot, vagy Sibeliust játszik.

Gyűlöli a „crossover" kifejezést. Úgy gondolja, hogy ebben benne rejlik az az előfeltevés, miszerint a különböző műfajok között léteznek határok. Amelyek pedig Kuusisto szerint nincsenek, csakis a mi fejünkben. És ebben nemcsak hisz, hanem létezésével bizonyítja is tétele igazát. Aki kételkedne benne, nézze meg az interneten azt a két rövid videót, amelyen Kuusisto a WQXR nevű New York-i klasszikus zenei rádiócsatorna kávézójában játszik: az egyiken egy finn népdalt ad elő (hegedűjét gitárként pengeti és énekli a dallamot, lenyűgöző természetességgel, átéléssel és intenzitással), a másikon Johann Sebastian Bach d-moll szólópartitájának Sarabande-tételét játssza. Döbbenetesen. Végtelen szabadsággal, ízléses díszítésekkel, visszafogott, s épp ezért igen drámai hegedű­hangon. S persze csíkos fölsőben.
 

Pekka Kuusisto (fotó: Sonja Werner)

Amikor a skandináv országok által létrehozott Északi Tanács Zenei Díját (Nordic Council Music Prize) 2013-ban neki ítélték, a gála után egy újságíró azt kérdezte tőle, hogy milyen tanácsot adna a fiatal muzsikusoknak. A válaszon nem sokat gondolkodott: „Játsszanak sok kamarazenét. Ezt tudom javasolni minden bajra. Ha éhes vagy, játssz kamarazenét. Ha elromlott a tévéd, játssz kamarazenét."

Klasszikus zenei előadásainak ereje talán éppen abban rejlik, hogy számára egy Bach-concerto vagy egy Steve Reich-kompozíció is kamarazene. 2006-ban Kokas Katalin partnereként, Kocsis Zoltán vezényletével játszotta Mozart Sinfonia concertantéját a Művészetek Palotájában, ahol hét évvel később a Britten Sinfonia koncertmestereként is fellépett; 2012-ben örömmel jött a Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztiválra, 2014 nyarán pedig szólistaként és zenekarvezetőként mutatkozik be a Zeneaka­démia Nagytermében. Talán nem a csíkos pólóját viseli majd, de biztosan számít­hatunk rá, hogy varázsolni fog.
 

Mahler Chamber Orchestra (fotó: Deniz Saylan)

Pekka Kuusisto 2014. június 10-én a soknemzetiségű Mahler Chamber Orchestra élén érkezik, s programjuk nem kevésbé izgalmas, mint az előadók személye. Múlt és jelen, barokk és kortárs ölelkezik egymásba benne – előbbit időtlen Bach-versenyművek, utóbbit két kortárs amerikai szerző, John Adams és Steve Reich repetitív darabjai képviselik. Steve Reich a Zeneakadémia tiszteletbeli professzora is, zenéje egyszerű motívumok konok ismétlésére épül, amelyek időben elhalasztva önmagukkal alkotnak posztmodern ellenpontot, váratlan hangsúlyokat és együtthangzásokat teremtve ezzel. Hasonló lebegésélményt ígér John Adams műsorra vett „hangfelhője" is.

A cikk eredetileg a Zeneakadémia Koncertmagazin 2014/I. számában jelent meg.