Jó hangulatban és harmóniában

Mitől lehet népszerű egy jazzmuzsikus? Erre a kérdésre sokan azt válaszolják: játsszon ízlésesen és izgalmasan, legyen innovatív, de ismerje a műfaj sajátságos zenei tradícióit is. Fontos, hogy képes legyen jól kommunikálni a többi zenésszel, és az sem árt, ha virtuóza saját hangszerének. Van azonban egy alapvetően nem zenei tényező is, ami szintén igen fontos: az emberi kisugárzás és a hozzáállás. Olyan tulajdonságok, amelyekről valamiért kevesebbet beszélünk a jazz műfajában, és iskolában szinte lehetetlen tanítani őket. Vajon a zenei részen túl hogyan tudjuk megalapozni az összhangot a közönséggel és a zenésztársakkal? Ennek kapcsán kérdeztem Sárik Pétert, a tehetséges és karizmatikus jazz-zongoraművészt, akit mindig kitörő lelkesedéssel fogad a közönség akár saját triójának vezetőjeként, akár közreműködő muzsikusként.

A műsoraitokat megtekintve az embernek az az érzése, hogy nagyon jól tudsz bánni a közönséggel. Milyen érzés „frontembernek” lenni?

Tavaly volt tíz éve, hogy megalapítottam a Triót, mert már nagyon vágytam egy olyan saját zenekarra, társakra, akikkel igazi csapat lehetünk, és ebben az alkotóműhelyben szép dolgokat hozhatunk létre. A frontemberi szerepkörre tudatosan készültem: 2008-tól már szinte semmilyen session-feladatot nem vállaltam, otthagytam a tanári állásom, és minden energiámat a zenekaromra fordítottam.

A közönséggel való szoros kapcsolattartás nekem természetes igényem. Akkor érzem jól magam, ha ők is jól érzik magukat, és őszintén, barátként fordulok azokhoz, akik eljönnek a koncertjeinkre.

Persze ezt is meg kellett tanulni. A fordulópont az első MÜPA-beli önálló koncertünk volt 2012-ben. Ott még rettegtem, előre megírt és bemagolt szöveget mondtam el a számok között. Ma már magától értetődően beszélgetek és viccelek a közönséggel. Ehhez sokat kellett dolgoznom magamon.

Sárik Péter. Fotó: Arany Tóth László

Jelent ez a szerepkör külön kihívást számodra?

Egy zenekarvezető mindig sokkal nagyobb nyomásnak van kitéve, mint egy zenekari tag. Én annyit várok el a csapatom tagjaitól, hogy felkészülten érkezzenek meg a próbákra és a koncertekre, illetve legyenek lojálisak felém. Ha pedig valami gondjuk van, akkor azt nekem mondják el, hogy megbeszélhessük. Ezen kívül semmi dolguk, minden másért én vállalom a felelősséget, ami sokszor óriási teher.

Introvertált vagy extrovertált típus vagy?

Talán mindkettő vagyok egyszerre: nagyon szeretek akár az utcán, ismeretlen emberekkel beszélgetést kezdeményezni. A színpad is természetes közegem. A közönség soraiból úgy tűnhet, hogy mindig mosolygok, abszolút nyitott vagyok, de egy vonalon túl kevesen jöhetnek. Ezért is a legjobb választás nekem a jazz, hiszen még a világ legismertebb jazz-zenészei is boldogan végigsétálhatnak a Körúton úgy, hogy senki nem ismeri meg őket. A popzenészséggel járó ismertséget nem bírnám.

Úgy gondolom, egy introvertált művészlélek számára a zenészélet a sok utazással, fellépéssel lelkileg megterhelő lehet. Mit gondolsz erről?

Van igazság abban, amit mondasz, de nem gondolom, hogy a fellépések vagy az utazás okozza a művészlelkeknek a problémát, inkább az, hogy a legtöbb zenész képtelen menedzselni, „eladni” magát. Ma egy művésznek, ha sikeres akar lenni, kezébe kell vennie a saját sorsát. A gyakorláson, felkészülésen túl meg kell tanulnunk kicsit marketingszakembernek, üzletembernek is lenni. Ez sokaknak derogál, sokakat felháborít, mert azt gondolják – amúgy teljesen jogosan –, hogy ez nem az ő dolguk lenne, és várják, hogy majd a világ felfedezi őket. Ez ritkán következik be, és azt látom, hogy nem a „show-biznisz” teszi tönkre a lelkeket, hanem inkább a sikertelenség, a mellőzöttség. Így lesz valakiből meg nem értett művész, ami igazi tragédia, hiszen kiváló muzsikusok maradnak örökre ismeretlenek, mert vagy nem tudták, vagy nem voltak hajlandók meghallani az új idők szavát. Pedig ez ma már sokkal könnyebb, mint akár 10 éve: az interneten egy gombnyomással százezreket lehet elérni, és ha valaki igazán különleges, valóban átlagon felüli, akkor pillanatok alatt ismert lehet az egész világon. De ehhez meg kell nyomni azt a gombot. Amúgy ha bármely nagy zeneszerző életrajzába beleolvasunk, láthatjuk, hogy mindenkinek apró-cseprő gondokkal volt tele az élete, lehettek akár a legtisztább művészlelkek, ezeket meg kellett oldani.

A színpadi jelenlét mellett még mi határozhatja meg a harmóniát zenekar és közönség között?

Sok minden kell hozzá: egy csapat, ami nagyszerű muzsikusokból áll, akik imádják, amit csinálnak, egyéniségek, kiegészítik egymást, szeretik, tisztelik a társaikat, jó értelemben véve gátlástalanok, azaz képesek felszabadulni, tiszta gyermeki örömmel muzsikálni, és játszani egymással a színpadon, és természetesen van tartalom, gondolat, érzés abban, amit csinálnak. Ha ez így együtt van, akkor garantált a siker, a közönség imádni fogja őket. De ha egy csapatnak nincs kisugárzása, lehengerlő energiája, egyénisége, akkor hiába a sok évtizedes gyakorlás vagy a diploma, nem fog megtörténni a varázslat. A jazzben alig van előre megírt dolog, amibe kapaszkodni lehet, ami mögé el lehet bújni, itt az adott pillanatban születik vagy nem születik meg a csoda.

Szerinted fontos, hogy egy jazz-zenész is megismerje, netán tanulja a színpadi jelenlétet és a kapcsolattartást a hallgatókkal?

Szerintem a legfontosabb feladat az lenne mindannyiunk számára, hogy megismerjük, elfogadjuk és megszeressük magunkat, ezáltal felszabaduljunk a korlátozó gátlásaink, negatív, önromboló gondolataink alól, és bátran vállaljuk egyéniségünket. Az iskoláknak is e felé kellene terelniük a zenész és nem zenész tanulókat is. Ha ez a folyamat valakinél megtörténik, és megtalálja magát, akkor ezt a harmóniát sugározza, és mindegy, hogyan viselkedik, természetes, önazonos lesz, és szeretni fogja a közönség. Akkor meg fogja találni a módját, hogy szavakkal vagy szavak nélkül kapcsolatba kerüljön a hallgatókkal.

Milyen típusú zenekarvezetőnek tartod magad? Milyen módon keresed az összhangot a Trión belül?

Határozott vezetés nélkül sem egy zenekar, sem egy vállalkozás nem tud jól funkcionálni. Kell egy főnök, akinek van víziója a közös jövőről, aki irányít és felelősséget vállal mindenkiért. Ugyanilyen fontos, hogy a tagok magukénak tekintsék a zenekart. Érezzék, hogy fontosak, rájuk van szükség, és azonosak legyenek a céljaik. Én azt szeretem, ha a zenekarom tagjai jól érzik magukat, semmilyen kényszert vagy erőszakot nem tudok elképzelni a csapatban. Olyan van, hogy egy idő után valaki már más irányba akar menni, vagy a fentiek közül egy vagy több dolog már nem stimmel. Akkor szépen el kell válni egymástól, erőltetni semmit sem érdemes.

Sárik Péter Trió. Fotó: Aknay Csaba

A zeneszerzésben, hangszerelésben teljesen kész elképzeléseket hozol a többieknek, vagy inkább afféle töredékeket, amiket együtt fejeztek be?

Nálunk ez úgy működik, hogy én otthon számítógépen modellezem, hogy mit fog játszani a bőgő és a dob, majd lekottázom, és ezt a szinte kész anyagot küldöm el a fiúknak. A próbán ebből a verzióból indulunk ki, majd mindenki hozzáteszi a saját ötleteit és gondolatait. Persze aztán a koncerteken semmit nem játszunk kétszer ugyanúgy, és ahogy fejlődünk, úgy fejlődnek és gazdagodnak a régebbi dalaink.

Szerinted egy zenész mit tehet azért, hogy harmonikusan dolgozhasson másokkal?

Pofonegyszerű, mégis elég kevés embernél jön ez így össze: gyakorolj, képezd magad, felkészülten érkezz a próbákra és a koncertekre, legyél pontos és őszinte. Ha még kedves és jó fej, netán lelkes is vagy, akkor annyi munkád lesz, hogy titkosítanod kell a telefonszámod, hogy ne hívjanak állandóan. Az előbb felsorolt pontok mind a zenésztársak tiszteletéről szólnak, ha ezeket betartjuk, akkor eredményesen, jó hangulatban és harmóniában tudunk együtt dolgozni.

Volt már negatív tapasztalatod más zenészekkel olyan értelemben, hogy nem találtátok meg a közös nevezőt?

Volt ilyen, szerencsére nem sokszor, de az a pár eset sajnos örökre felejthetetlen marad. Olyankor igen nehéz a színpadon, alig várod, hogy vége legyen a kínszenvedésnek. Nekem nagyon fontos, hogy a zenei dolgokon túl emberileg is harmóniában legyek azzal, akivel együtt zenélek. Ha ez valakivel nincs meg, akkor azzal nem fogok tartósan együtt játszani. Emiatt már sokszor megkaptam a kritikát, hogy toleránsabbnak, elfogadóbbnak kellene lennem, de nem tudok mit csinálni. Az átlagnál sokkal érzékenyebb vagyok az emberek kisugárzására, és nem érzem jól magam, ha valakivel nem vagyok harmóniában. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy akikkel nekem nem megy, azok rossz emberek, csak egyszerűen mi nem passzolunk egymáshoz. Épp ezért pusztán érdekből nem tudok együttműködni senkivel, ami sok hátrányt jelentett már a pályámon, viszont én így érzem magam jól, és így tudok boldog lenni.

A színpadon és azon kívül is pozitív, kiegyensúlyozott embernek tűnsz. Ez hozzájárult, hogy sikeres legyél?

A zenei siker és a kiegyensúlyozottság, vagy a boldogság szerintem nincs összefüggésben egymással. A jazztörténet tele van tragikus sorsokkal, tönkrement életekkel. Számtalan nagyon sikeres, vagy világhírű muzsikus volt a színpadon kívül magányos, boldogtalan ember. Sajnos a művészeknél is gyakori a depresszió, az alkoholizmus vagy a droghasználat, hiszen mi sokkal érzékenyebbek vagyunk, és van, aki csak így tudja elviselni a létet. Véletlenül se szeretnék senki felett ítélkezni, mert nem tudhatom, ki mekkora súlyt cipel. Inkább drukkolok, hogy jobb útra térjenek, mivel szörnyű azt látni, mikor csodálatos tehetségek elvesznek, és a művészetükben, vagy a magánéletben, vagy egyikben sem tudják befutni azt a pályát, amire lehetőségük lett volna. A kiegyensúlyozottságért, a pozitív életszemléletért én nagyon sokat dolgoztam magamon, és ez a munka, hogy jobb, pozitívabb, felszabadultabb valaki lehessek, ma is tart. Sokszor nagyon fájdalmas és nehéz út az, hogy szembenézz a félelmeiddel, legyőzd a múlt árnyait, de megéri a küzdelem. Hiszem, hogy boldogan, kiegyensúlyozottan is el lehet jutni a legnagyobb mélységekbe és a legnagyobb magasságokba a művészetben. Szerencsére számtalan példa van erre, és ez mindenkinek reményt adhat.

Szentgallay György