Kurtág György nyerte el a BBVA kortárs zenei 2014-es nagydíját

A spanyolországi központú multinacionális pénzintézet, a BBVA alapítványa minden évben hét kategóriában ítéli oda a „Tudás Határai” díjakat (Premios Fundación BBVA Fronteras del Conocimiento / BBVA Foundation Frontiers of Knowledge and Culture Awards). A kitüntetés a legmagasabban jegyzett zeneszerzőknek adható díjnak számít, melyet az elmúlt években Steve Reich, illetve Pierre Boulez vehettek át. Az idén hetedik alkalommal átadandó elismerés kortárs zeneszerzői kategóriájának nyertesét 2015. február 10-én, kilenc nappal Kurtág György 89. születésnapja előtt hirdette ki a Fundación BBVA, a díj ünnepélyes átadására 2015. június 26-án kerül sor.

A kétezres évek óta Franciaországban élő zeneszerzőt – akit a Zeneakadémia, illetve a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia terjesztett fel – zenéjének „egyedülálló expresszivitásáért” találta érdemesnek a díjra a nemzetközi zsűri, s az indoklásban úgy fogalmaztak, Kurtág „zenéjének újszerűsége és jelentősége nem a használt zenei anyagban gyökerezik, annak forrása a zeneszerző legbensőbb világa, nyelvének egyedisége, s az a szabadság, ahogy a spontaneitás és a reflexió, formálás és kifejezés közötti határokat kezeli.” A zeneszerzőt a nemzetközi kortárs zenei szcéna egyik legjelentősebb alakjaként, Ligeti, Stockhausen és Bouelez generációjának kiemelkedő képviselőjeként méltatja a Fundación BBVA közleménye, s hozzáteszi: Kurtág semmilyen rendszerrel és irányzattal nem kötelezte el magát, és művészete máig olyan alternatívát képvesel, amely nem az innováció és a klasszikus minták, az önmagába záródó és a kapukat lehető legszélesebbre táró stílusok ellentétjeként fogja fel a zenetörténetet.

Az alábbiakban Wilheim András, a Zeneakadémia Zeneszerzés Tanszékének tanára, a Kurtág-életmű jó ismerőjének és monográfusának a felterjesztéshez készült laudációját idézzük:

A XX. század második fele zeneszerzői irányzatok és divatok felemelkedésének és eltűnésének soha nem látott gazdagságát mutatja. Ez természetesen a stílusok egymás mellett élésének nagy lehetősége is, de jelzi azt is, hogy nincs többé kitüntetett fősodor, nincs olyan irányzat, mely a nagyvilág számára maga mögé utasíthatná a többit, mindenkire kötelező szabályokat és normákat állíthatna föl. Ez nem jelenti azt, hogy ne volnának nagy zeneszerző-egyéniségek, ugyanúgy, mint a múltban – legföljebb munkásságuk nem köthető valamely átfogó iskolához, s nincsenek közvetlen követőik.

E nagy magános vándorlók sorába tartozik az idén február 19-én nyolcvankilenc esztendős Kurtág György is. Pályája kezdetén (az 1950-es években) egy minden kortárs impulzustól elzárt magyar zenekultúrában próbálta lábát megvetni, de ekkori, saját stiláris kereteit kereső műveinek egy talaját vesztett, megszakadt tradícióba kellett volna illeszkedniük: a próbálkozás eleve kudarcra volt ítélve. Az 1956-os forradalom utáni enyhültebb légkör lehetővé tette számára (egy évnyi párizsi tanulmányútján) a XX. század klasszikusainak s az újabb zenei irányzatoknak megismerését, művészi eszközeinek újragondolását; ennek eredménye első jelentős stíluskorszakának néhány kamaraműve, s mindenek fölött a Bornemisza Péter mondásai op. 7 (szoprán hangra és zongorára) hatalmas ciklusa. E művei révén – ha az intézményesült zenei élet számára nem is – a magyar zenekultúrában azonnal kitüntetett szerephez jutott: egy újabb zeneszerző-generáció számára meghatározó jelentősége volt nem is csupán e műveknek, hanem mindenek előtt annak a művészi és etikai tartásnak, amellyel Kurtág a zenéhez, a zenei alkotómunkához viszonyult.

Talán szükségszerű volt az is, hogy noha e művek eljutottak az európai új zene nagy helyszíneire (Varsó, Darmstadt), alig vetettek érzékelhető hullámokat. Ezek a művek besorolhatatlanok voltak; nem illeszkedtek egyetlen akkoriban aktuálisnak vélt irányzathoz sem, az általuk teremtett zenei világ nem azokat a referenciákat tartalmazta, amely izgalomban tartotta az új zene akkori közönségét. Kurtág pályája az ötvenes-hatvanas évek nagy stiláris csatáinak és válságainak multával kezdődött; az ő számára nem volt kényszerítő erejű valamely irányzathoz csatlakozni. Ezzel szemben viszont bőven hivatkozott a zenetörténeti múltra, az éppen nem divatos klasszikusokra és eszközeikre, szemléletükre – mindezt olyan foglalatban, amelyet a többség eklektikusnak vélt; aktualitására, valódi újdonságára akkoriban csak igen kevesen voltak érzékenyek.

Kurtág ugyanakkor nem érezte kielégítően megoldottnak azokat a művészi kérdéseket, amelyeket e műveiben fölvetett; számára a zeneszerzés egyfajta kutatás, amelynek állandóan kell keresnie a választ a korábbi kérdésekre is, a részeredmények után pedig törekednie kell az újabb kérdések megfogalmazására. Ez természetesen nem lehetséges válságok nélkül; az ő pályája sem töretlen, még ha a közönség ezt érvényes, fontos művek tapasztalatain okulva ismerheti meg. Az 1970-es évek Kurtág számára az állandó keresésnek és a már-már reménytelenségbe is hajló kudarcoknak évei – de egyúttal a nagy önvizsgálat és a nagy újrakezdés lehetőségét is megadták. Ennek az évtizednek legfontosabb eredménye a Játékok című zongoradarab-sorozat, amely (Bartók Mikrokozmoszához hasonlóan) egyrészt zongoraiskola, másrészt zeneszerzői laboratórium, amelyben a legkülönbözőbb ötletek, lehetőségek kipróbálása zajlik. (E koncepció később nem csupán zongoradarabokban, hanem a legváltozatosabb összetételű kamara-együttesekben, hangszerszólókban is kifejtésre került; e sorozatok mindmáig nyitottak, afféle kompozíciós naplójegyzetekként.) A korszak főműve A megboldogult R. V. Truszova üzenetei, op. 17 ciklusa (szoprán hangra és kamaraegyüttesre), amely egyrészt mintegy lezárja ezt a stíluskorszakot, másrészt megteremti egy most már folyamatosabb, bizonyos értelemben felszabadultabb alkotómunka lehetőségét is. Ez a mű hozta meg Kurtág számára a világhírt; jellemző módon Pierre Boulez, miután átlapozta a Bornemisza-concerto kottáját, egy akkoriban jószerivel ismeretlennek számító komponistától rendelte meg a darabot akkoriban alakuló együttese, az Ensemble InterContemporain számára.

Kurtág munkássága azóta valóban a zenei nagyvilág nyilvánossága előtt zajlik, művei elhangzottak valamennyi nagy fesztivál programjain, kompozícióit a világ vezető szólistái és együttesei tartják műsorukon. Talán szükségtelen itt sorra hivatkozni művek címeire, egyetlen említés azonban mégis ide kívánkozik. Ligeti György mondta, hogy Kurtág Kafka-Fragmente, op.24 című kompozíciója az ő számára nem csupán a komponista talán legfontosabb műve, de a XX. század utolsó évtizedeinek is egyik legjellemzőbb, meghatározó jelentőségű alkotása.

Nehéz volna Kurtág György művészetét röviden jellemezni, éppen azon tulajdonságai miatt, amelyek besorolhatatlanná teszik. Jól felismerhetők tradicionális gyökerei, amelyekkel az európai zenekultúrában kapaszkodott meg, de ugyanígy fontosak azok a szálak, amelyek a kelet-európai (a Bartók által is közvetített magyar és román) néphagyományhoz kötik. Nyomot hagytak munkásságán, zenei gondolkodásán a XX. század zenéjének nagy forradalmai és kataklizmái, de mindezeket a tapasztalatokat összegezve teljességgel egyéni stílust tudott kialakítani. Ennek aktualitása korunk alkotóművészete számára talán kevéssé fölismerhető még – közvetlen folytathatósága egyelőre elképzelhetetlen. Kései korszaka éppúgy a megközelíthetetlen, magános csúcsok közé tartozik, mint Bartók, Webern, Stravinsky, Cage és Stockhausen utolsó művei; valószínűleg évtizedeknek kell majd eltelniök, míg e javaslatok értő alkotói befogadásra lelnek. A közönség azonban már döntött: Kurtág művei, a kezdeti idegenkedés után valóban elfoglalták helyüket a kortárs zenei repertoáron. Jó lenne, ha művei gyakrabban, intenzívebben volnának jelen a magyarországi zeneéletben – sok darabja soha nem szólalt meg nálunk, némelyek csupán egyetlen alkalommal, évtizedekkel ezelőtt akár – lassan generációk számára nem élő hangverseny-élmény Kurtág életművének legfontosabb vonulata.

Az utóbbi évek készülő magnum opusa, a Samuel Beckett szövegén alapuló Fin de partie című opera sokak várakozása és reménye szerint a 2016-os esztendő újdonsága lesz. A cím, talán akaratlanul is, szimbolikus. Beckett világán túlmutatva is egy gondolkodás, egy művészi attitűd végjátéka is, hiszen ez a magatartás korunkban egyre inkább anakronisztikusnak tűnik. Egy múlófélben lévő enciklopedikus műveltség alapján áll, de nem vesz tudomást annak eltűnéséről, nem hivatkozik rá s nem törekszik azt felidézni sem – Kurtág számára szükségtelen az állandó affirmáció, hiszen benne él egy számára töretlen, mert minden nappal újraéledő tradíció sodrában.

Kurtág György életútja a Zeneakadémia honlapján, ide kattintva olvasható el.