"Minden hang az én felelősségem"

Herr Faust harmincegy éves gimnáziumi nyelvtanár, rajong a zenéért, és rajongásának feltétlenül szeretne hangot adni. Régóta dédelgetett álma, hogy megtanul hegedülni. Nem a művészi ambíció, hanem a muzsika mind mélyebb megismerésének vágya hajtja. Egy szerda reggel apa és lánya kéz a kézben ballag a hegedűtanár háza felé. A kis Isabelle ugyan zongorázni szeretne, de zongoratanár nincs a közelben, és egyébként is izgalmas a papával együtt gyakorolni. Hogy a drága papa milyen messzire jutott a hangszeren, nem tudni. Lánya viszont istennőként uralkodik a hegedűvirtuózok Pantheonjában.
 

Fotó: Felix Broede

Isabelle önmegvalósításában nem a megfelelési kényszer játszotta a motor szerepét. Szülei nem akartak belőle világsztárt faragni, Isabelle nem pistult bele a gyakorlásba, igazi gyerek volt, csak éppen nem hagyták elkallódni a tehetségét. Tizenegy éves, már az öccse is szépen húzza-vonja, nosza, szülői indíttatásra két környékbeli művészpalántával összefogva vonósnégyest alapítanak. Öcsi átnyergel brácsára (ma a Brémai Filharmonikusok szólóbrácsása), a nővér öt éven keresztül a második hegedűs szerepét játssza. Rengeteget profitál a közös muzsikálásból, és egy életre beleszeret a kamarazenélésbe.

Ekkoriban kezdi látogatni Zsigmondy Dénes mesterkurzusait, tőle tanulja meg szép lassan az egész Bartók-repertoárt. Rengeteget gyakorol, akkoriban ő a tenyéren hordozott legkisebb és legtehetségesebb Zsigmondy-növendék. Zsigmondy személyesen ismerte Bartókot, számos anekdotát mesélt róla, ami megkönnyítette a kislány számára, hogy érzelmileg közelebb kerüljön az egyébként nehezen értelmezhető darabokhoz. Ezek után csoda, ha első lemezfelvétele 1997-ben éppen Bartók-darabokból készült? Christoph Poppennél tanul tovább, azt mondja, „nála vált zeneileg felnőtté". Az első meghallgatáson egy Mozart-concertót ad elő a mesternek, aki így instruálja: „Most pedig játszd el vibrato nélkül." Ez sokkolóan hat rá. Később megérti, hogy a vibrato olyan ékszer, amit nem lehet válogatás nélkül bármire ráaggatni.

Isabelle máig boldog, hogy két, egymástól olyan homlokegyenest eltérő személyiség lehetett a tanára, mint Zsigmondy Dénes és Christoph Poppen. „Bár ugyanaz a cél lebegett a szemük előtt, a zenéről alkotott felfogásuk totálisan különbözött." Ám ez a különbség nem zavarja össze a fiatal hegedűst. Még csak arra sem készteti, hogy állást foglaljon egyik vagy a másik mellett vagy ellenében. Megérti, hogy mindenkinek a saját útját kell járnia. „Rájöttem, hogy nekem kell döntéseket hoznom, nekem kell a darabokról gondolkodnom. A zeneművet kell alaposan megismerni, nem pedig hagyományokat követni. Minden lépést tudatosan kell megtennem, miközben én viszem vásárra a bőrömet. Talán ez a legfontosabb, amit a mestereimtől tanultam: hogy minden hang, amit eljátszom, az én felelősségem" – mondja egy interjúban.

Tizenöt évesen, 1987-ben megnyeri az augsburgi Leopold Mozart szólóhegedű-versenyt. A kamarazenélés ettől kezdve háttérbe szorul, nagy zenekarok szólistájaként viszont eljátssza szinte az egész szólistarepertoárt Mozarttól Mendelssohnon át Dvořákig. Később együtt dolgozik Giovanni Antoninivel, Frans Brüggennel, mély benyomást tesz rá a historikus játékmód. „Ha az ember csak egyszer is igazi barokk hegedűn játszhat, bélhúrokkal és régi vonóval, mindjárt meghallja a különbséget. Ha pedig elindul ezen az úton, aligha van visszaút" – nyilatkozza nem kis lelkesedéssel. Márpedig Isabelle Faust 1996 óta nem akármilyen hangszeren játszik. Az egyik német bank szponzorálásával tett szert az úgynevezett „Csipkerózsika" Stradivarira. A hangszer 1704-ből származik, becenevét pedig azért kapta, mert hosszú ideig elveszettnek hitték. Százötven év hallgatás után Isabelle keltette életre, 1996 óta lép fel vele. A hangjáról mi is meggyőződhettünk, amikor a Zeneakadémián Keller Andrással és a Concerto Budapesttel Beethoven hegedűversenyét szólaltatta meg. Lélegzetelállítóan.
 

Fotó: Detlev Schneider

 Isabelle Faust számára a legfontosabb a zene, mindenféle zene felfedezése. Minden zeneszerzőnek megvan a saját nyelve, az előadóművésznek pedig el kell sajátítania ezeket a nyelveket. Fel kell kutatnia a különböző szerzők sajátosságait, a csak rájuk jellemző stílusjegyeket – ez a munka számára örömet jelent, mert tele van kíváncsisággal. Ebben a szellemben közelít a kortárs zenéhez is. „Tény, hogy manapság egy zenész nem foglalkozhat kizárólag muzeális darabok előadásával. Ki kell állnunk a kortárs zene mellett. De a koncertszervezőknek is megvan a maguk felelőssége: a közönségnek lehetőséget kell adni arra, hogy találkozzon a kortárs zenével, mert csak így válhatnak nyitottá az új benyomásokra." Ez szinte hitvallásává vált. Isabelle Fausttal nem lehet könnyű időpontot egyeztetni. Csak a tavaszi szezonban negyven koncertet abszolvál Európa-szerte, és ha éppen nem valamelyik neves zeneműintézmény színpadán áll, akkor nagy valószínűséggel úton van Bécs, London, Barcelona és ki tudja, hány nagyváros között. Hotelszobákban gyakorol, és szerencsésnek tartja magát, mert a hosszú évek során csak kétszer-háromszor szóltak át a szomszédos szobák lakói, hogy elegük van a játékából. Néha tesz egy-egy kitérőt Berlinbe, ahol a családjával él. Amikor arról kérdezik, munkamániás-e, nevetve azt válaszolja, dehogy, hiszen ha kell, egy egész napot kibír hegedülés nélkül. A zenélés egyébként sem munka számára, sokkal inkább élvezet.

„Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a munkám napról napra egyre több örömet szerez nekem. Ez főleg a zenésztársaknak köszönhető, hiszen a közös játék fantasztikusan inspiráló. Hihetetlenül szép hivatás zenésznek lenni, mivel mindig újabb és újabb benyomások érik az embert." 

Kling József cikke eredetileg a Zeneakadémia Koncertmagazin 2014 őszi számában jelent meg.