Műfajról műfajra, korszakról korszakra

A pályafutása nem szokványos, bár a kezdetekben annak indult.

A hátterem hagyományosnak tekinthető, moszkvai hegedűtanulmányaim a jól ismert mederben folytak, de hoztam később néhány olyan döntést, amely nem számított szokványosnak – elmentem barokk zenét és előadás módot tanulni, majd egy idő után hivatásosan énekelni kezdtem, most pedig éppen karmesterként diplomázom a zágrábi egyetemen. Persze gyakorló muzsikusként sokat tudok a vezénylésről, de a dirigálás technikáját, a mozdulatokat, a kommunikáció mechanizmusát nem árt rendesen megtanulni.

Huszonnégy éves volt, amikor egy próbán segített a felkészülésben egy hivatásos énekesnek, mire azt mondták, másnap énekeljen ön. Ez reveláció volt, vagy tudta, hogy jól énekel?

Énekeltem én kórusban korábban, és mindig is álmodoztam az énekesi pályáról, de ez igazi sokkot jelentett számomra. Azon az éjszakán jól tönkre is énekeltem a hangomat, annyira izgultam – de aztán jól sikerült, és nagy szerencsém volt a későbbiekben a tanáraimmal. Ma már operafőszerepeket is énekelek. Nemrégiben Händel Lucio Cornelio Sillájának címszerepét énekeltem a göttingeni Händel-fesztiválon, jövőre ugyanezt a ludwigsburgi és potsdami fesztiválon is elénekelem.

Mit tanult egykori tanáraitól, a kontratenor Michael Chancetől, illetve a hegedűművész Marie Leonhardtól, Gustav Leonhardt feleségétől?

Michael Chance-tol természetesen a korai angol zeneirodalmat, Dowland, Purcell zenéjét, a helyes angol kiejtést. Sokat segített az angol repertoárom kialakításában. Ami Marie Leonhardtot illeti, o vezetett be a barokk világába a karrierem kezdetén. Nem annyira tanár volt, mint inkább idegenvezető. Galériákba jártunk, építészetről, díszítésekről beszéltünk. Ez is nagyon fontos volt: megismerni annak a kornak az általános művészetét, amelynek zenéjét játszom.

Mennyire tartja magát barokk hegedűművésznek?

Így vezettek be a piacra, és ez erősen meghatározza, hogy az emberek mit gondolnak rólam. De nem tartom magam tipikus barokk hegedűsnek. A diplomakoncertemen Sosztakovics hegedűversenyét játszottam… Hamarosan Beethoven, Brahms és Mozart hegedűversenyeiből készítünk lemezt. A barokk zene persze nagy szerelem, de más szerelmeim is vannak.

Mennyiben tér el a barokk eladásmód más korokétól?

Sokan kérdik tőlem, mi a barokk játék titka, receptje. Nincs ilyen. Ez egy nyelv, amit ugyanúgy meg kell tanulni, mint egy beszélt nyelvet. Ha pedig az ember igazán el akar sajátítani egy nyelvet, meg kell értenie az adott nyelvterület szokásait, humorát, irodalmát, művészetét…

Mi a historikus játék lényege az ön számára?

Nagyon fontos, hogy az ember legyen pragmatikus: a barokk nagyon strukturált, erősen szabályozott, formagazdag, de attól még mindent úgy kell játszani, ahogy az adott darab megkívánja. Egyébként is, nem egyféle barokk létezik, mert eltérőek a nyelvjárások, és az ember nyilván nem ugyanúgy játssza Bachot, mint Corellit vagy Purcellt. A barokk olyan, mintha azt mondanánk: Európa. Mit jelent Európa? Moszkvát, Lisszabont, Dublint vagy Helsinkit?

Ön mindenesetre lubickolni látszik a barokk zenében.

Igen, a barokkban valóban nagyon otthon érzem magam. De könnyen váltok egyik műfajról a másikra, egyik korszakról a másikra – egy hónapon belül minden további nélkül énekelek egy operát, vezényelek nagyzenekart és eljátszom, mondjuk, Csajkovszkij hegedűversenyét. Nagyon könnyen alkalmazkodom az adott helyzethez, és az egyik tevékenység táplálja, gazdagítja, befolyásolja a másikat. A zenekar is jobban elfogad egy karmestert, ha az egyben egy hangszernek is a mestere. A kommunikáció sokkal hatékonyabb. Egy hangszeres mindig a technika oldaláról nézi a dolgokat. Persze az énekléshez is technika kell, de az éneklés sokkal titokzatosabb, azt aligha lehet leírni pusztán a technikai elemekkel. Egy tanár adhat egy víziót, egy képet, de az énekesnek belül kell fejlődnie, a saját személyes módján. Énekelni sokkal erősebb élmény a színpadon, mint hangszeren játszani – nagyon emocionális, nagyon őszinte, ott nem lehet semmit elrejteni.

Ön egy 17. századi, cremonai Ruggieri hegedűn játszik, amit persze többször átalakítottak, modernizáltak. Melyik része eredeti még?

A lelke… Gondolja el, hogy akkor készült, amikor Bach még meg sem született! Tökéletes állapotban van. De valóban, a 19. században restaurálták, és a nyakat kicserélték. Ezzel együtt nagyon örülök neki, mert így a későbbi, klasszikus és romantikus műveket is el tudom játszani rajta. Bizonyos dolgokat ugyan nehezebb bélhúrokon játszani, mert sokkal érzékenyebbek a nedvességre. Minden egyes húrt kézzel készítenek. Az olasz szállítómtól, akitől hosszú évek óta rendelem a húrokat, kérek húsz-harminc húrt, és amelyik nem jó – mert az állat, amelynek beléből készítették, nem volt jó állapotban –, azokat visszaküldöm, és o kicseréli. Ez nagyon érzékeny kérdés, mert ha például az E-húr nem passzol az A-húrhoz, akkor sérül a hangzás. A fémhúr mindig egyforma, a bélhúr örök kihívás, folyamatos váltogatást, igazítást igényel. De hát végül is a fémhúrok csak az 1920-es években jelentek meg, addig mindent bélhúrokon játszottak. Én csak akkor váltok fémhúrra, ha nagyzenekarral játszom.

Rácz Judit