Paritás

Rácz Tanár Úr 2015 áprilisában keresetlen szavakkal kelt ki egy ismert kritikus ellen, aki szerinte alaptalanul bírált egy produkciót. A kritika elleni önvédelemre készítik fel diákjaikat is?

RÁCZ ZOLTÁN: Írtam egy szennyesen rövid szöveget, amire nem vagyok büszke, aztán pedig egy hosszabbat, amelynek minden betűjét vállalom. A szólás és a véleménynyilvánítás szabadságát nem vonom kétségbe, a rágalmazásét ugyanakkor kikérem magamnak. Sem F. M., sem pedig más kritikusok nem élhetnek azzal vissza, hogy míg egy koncertre kevesebb, mint ezren válthatnak jegyet, addig az ő írásaikat tízszer ennyien olvashatják. Az pedig minimális követelmény, hogy tisztában legyenek a kritizált mű keletkezés- és előadástörténetével.

FÜLEI BALÁZS: A kritika szerintem ízlésformáló műfaj, legalábbis annak kellene lennie. Olyasféle sorvezetőnek, amely alapján a saját értékítéletében bizonytalan hallgatóság döntésre jut afelől, hogy amit hallott, az tényleg jó vagy rossz-e. A kritika azonban egyre inkább reklám, manapság teljes életutakat befolyásoló, kritikasorozatnak álcázott kampányok szerveződnek. Persze régen is akadt ilyesmire példa, de az arányok mások voltak. Nem vagyok egy nagy kritikaolvasó, de azt hiszem, hogy korábban a szakmaiság erősebb volt, és nem a publicisztikai jelleg dominált. A tanszaki koncertek után egyébként én is rendszeresen írok egy-egy kritikát a diákjaim teljesítményére reflektálva. A szöveg tartalmaz olyan állításokat, észrevételeket, amelyeket valóban úgy gondolok, és olyanokat is, amelyek szerintem sem igazak. A feladatuk az, hogy döntsék el, mi az, amit a kritikából hasznosítani tudnak. Tehát elhiszik-e azt, ami nem igaz, magukra veszik-e a személyeskedő megjegyzéseket, avagy sem, illetve hogy észreveszik-e a tényleg megfontolandókat. Szerintem egyedül az számít, amit a mi értékítéletünk diktál. Szólásszabadság van, mindenki azt mondhat, amit akar, az előadóművész pedig teszi a dolgát. Számára a belső hang úgyis kíméletlenül kimondja az önkritikát, itt nem lehet hazudni.

RZ: Nagyon jó módszer, kár, hogy ezek szerint semmi haszna.

Rácz Zoltán és Fülei Balázs (Fotó: Zeneakadémia / Felvégi Andrea)

Annak sem, ha úgy bírálnak egy produkciót, hogy egy másikkal hasonlítják össze?

FB: Méltatlannak tartom, amikor felvételek citálásával döngölik földbe a kritizált muzsikusokat.

RZ: Bartók Béla hányszor hallgatta meg Mozart felvételeit? Kit érdekelnek a felvételek, hiszen ott a kotta, az eredeti mű, abban minden benne van. Nem mellesleg, én ott kezdeném a zeneakadémiai oktatást is, hogy a gyerekeket megtanítanám kottát olvasni. Ma ugyanis a klasszikus zenészek egy része gyakorlatilag képtelen eligazodni egy partitúrában. Olyan darabokat játszanak, amelyeket fülből ismer a közönség is, a karmesterek olyan műveketvezényelnek, amelyekhez csak emlékeztetőül kell a partitúra, márpedig egy friss olvasat sokkal többet mondhat. Egész egyszerűen azért, mert más a fülünk. Balázs vagy az én hallásom nem kis részben már a Beatles, a Led Zeppelin, Thelonious Monk vagy Miles Davis zenéjéhez szokott, ami egész más attitűdöt feltételez, mint a száz évvel ezelőtti volt. Nem is lehet másképp. John Cage azt mondta nekem egyszer, hogy az ütőhangszeres zene attól szép, hogy mindig másképp szól. Szerintem ez minden zenére igaz. Ha valakit arra köteleznek, hogy utánozzon valakit, az nevetséges.

FB: Nem másolni kell, hanem megérteni és belül újrafogalmazni.

RZ: Zenét szerintem zeneszerzőktől lehet tanulni. Nem tudjuk felhívni telefonon Schubertet, de felhívhattuk Ligetit, vagy most Eötvöst, és akik még köztünk élnek. Mert ne tévedjünk, Haydn vagy Mozart is kortárs zeneszerző volt a szó szoros értelmében. Eszméletlenül fontos, hogy az ember a saját korának zenéjével is foglalkozzon, szerintem csak így érthetőek meg az elődök is.

FB: Az értelmezési bizonytalanságok esetén szerintem is elsősorban magát a szerzőt kell kérdezni, ha másképp nem, hát a testvérdarabok tanulmányozása révén. Az életműben ott vannak a válaszok ugyanis. Olyan ez, mint egy ügyészségi bizonyítási eljárás...

Mindez gondolkodó művészek képzését jelenti.

RZ: Miért, van más metódus is? Nagyon szeretem a zeneakademia.hu weblap nyitóoldalának jobb felső sarkában cserélődő idézeteket olvasni. Azokból kiderül, hogy mi az akadémiai tanítás célja.

FB: Minden hozzám kerülő diáktól megkérdezem az első találkozáskor, hogy mire készül. Szinte senki sem tud válaszolni. A Zeneakadémián manapság ugyanis legtöbben a következő vizsgára készülnek, vagy egy versenyre, esetleg koncertre, és végül a diplomára. Ugyanakkor az első pillanattól másra kellene készülniük. Ha a szólistakarrier a cél, akkor arra, hogy az iskola ne zárja be őket, hanem ők használják az akadémiai lehetőségeket a maguk számára. Ha pedig azt érzi valaki, hogy a pedagógiai pálya érdekli, akkor úgy álljon hozzá az öt évhez. Persze kellő flexibilitással, mert útközben történhet bármi, hiszen a miénk nagyon is csúszós pálya.

RZ: Ne felejtsd el ugyanakkor, hogy ehhez a tanár-diák viszony két, mára szinte kiveszőben lévő aktusára is szükség van. Amikor a diák tanárt választ, akkor az abszolút elköteleződést is feltételez, amikor pedig a tanár elfogadja a növendéket, akkor messzemenően felelősséget is vállal érte.

Vajna Tamás