Paritás
Oktatás és koncertezés szimbiózisát mi sem mutatja jobban, mint a Zeneakadémia tanszékeit bemutató koncertsorozat, az „Élesben”. A Jazz Tanszék és a Harsona Tanszak bemutatkozó koncertjének apropóján beszélgetett a leírt zene és az improvizáció fontosságáról, a kortárs zene megkerülhetetlenségéről és a magyar jazz sajátosságairól Binder Károly zongoraművésszel, a Jazz Tanszék vezetőjével és Hőna Gusztáv harsonaművésszel, a Fúvós Tanszék vezetőjével Vajna Tamás.
Növendékeikkel indul az „Élesben" című tanszéki koncertsorozat. A fiatalok átérzik már annak súlyát, hogy a zenei világ egyik fellegvárában, az elmúlt száz év legnagyobb zenészei által szentélyként tisztelt Nagyteremben léphetnek fel?
HŐNA GUSZTÁV: A Nagyterem a világ egyik csodája. Joggal mondhatom, hiszen ott éltem le szinte az egész életemet. Eddig is tartottunk tanszaki koncerteket, de az eredeti pompáját visszakapó tér egész más, sejtésem szerint persze a növendékek majd csak akkor rendülnek meg igazán, amikor a színpadon állnak.
BINDER KÁROLY: A Zeneakadémia régi-új épületének megnyitásával az eddig mostohagyermekként kezelt jazz végre több lehetőséget kap, s ez az inspiráció már a nyitás előtt is hatással volt a munkánkra. A Nagyterem a tanszéki debütáláson túl elsősorban az olyan világsztárok koncertjeinek ad helyet, mint Snétberger Ferenc vagy Brad Mehldau. Ám a Kisteremben 2014 januárjától havi rendszerességgel adunk ízelítőt a műfajból – nem a jam sessionök klubvilága, hanem az artisztikusabb ág művelői képviselik a jazzt a Zeneakadémián.
Az Önök művészetét a kísérletezés fémjelzi. Az idén 115 éves rézfúvós és a 38 éves jazzképzést is a progresszióval jellemeznék?
HG: Meggyőződésem, hogy minden muzsikusnak a saját kora zenéjét kell játszania, vagyis sok kortárs zenét is. Amikor én kezdtem a pályámat, elenyésző volt a szóló harsonairodalom. A barokk, a klasszika, és később, a romantika időszakában sem találunk kifejezetten harsonára írt darabokat. Mozart is csak a kürtösökkel zsugázott. Amikor vesztett, kürtversenyeket írt nekik. Úgy látszik, a többi rezes nem tudott kártyázni. Önállóan ezért sokáig leginkább csak átiratokból tudtunk dolgozni. Ám én a fejembe vettem, hogy a harsona nem csak a jazzben lehet szólóhangszer. Szerencsére 1972-től a Rádiózenekarnál megvolt erre a lehetőségem, a munka kapcsán nagyon sok zeneszerzővel megismerkedtem, köztük több fiatallal, akiket azzal nyaggattam, hogy írjanak műveket harsonára. Ez többé-kevésbé sikerült is, egész szép kis repertoár kerekedett ki az évek során.
BK: Jean Cocteau mondta, hogy a jazz a kortárs népzene. Ez a lényege. Van természetesen tradíciója, sztenderdekben megnyilvánuló hatalmas irodalma. Afroamerikai gyökereit, fejlődését zenetörténeti munkák tízezrei tárgyalják. Csakhogy a jazz nem csak amerikai. És egyáltalán, miért is játszanánk mi amerikai jazzt Budapesten? Amikor mi az 1970-es években a magyar népzenei gyökerek felé fordultunk, ránk aggatták a free jelzőt, holott csak másként gondolkoztunk. Mára kiderült, hogy jó irányban keresgéltünk, hiszen a zenetudományban mára nemhogy szentségtörés, de egyre elfogadottabb azt állítani, hogy a jazz voltaképpen afroeurópai műfaj. Amerika csak a helyszín volt, ahol az afrikai muzsika találkozott az európaival, a felszabadított rabszolgák a templomokban az európai összhangzattan alapján alkották meg a spirituálé és a gospel műfaját.
Az oktatási metódusuk is ennyire a szabadságra épít?
HG: A zene hitvallásom szerint szépen artikulált, egyedi kis hangokból áll. Ha nem születik meg a hang, akkor nincs zene. A klasszikus zenében első a hangszeres tudás, amit ugyanakkor csak a műveken keresztül lehet elsajátítani. Ebben rendkívül szigorúnak kell lenni. A zenei műveltséget sem lehet másképp, csak a konzervatívnak mondott, hagyományos úton megszerezni. Vagyis műveket kell tanulni.
BK: A jazzben nemkülönben létkérdés a hangszer tökéletes birtoklása, a technika. Tiszta hangok nélkül jam session sincs. És természetesen ismerni kell az elődöket, de az is fontos, hogy a növendékek ne sokadik epigonokként utánozzák egy-egy amerikai jazzbanda hangzásvilágát. Ehhez pedig hozzátartozik az a kultúra, amelyben felnőttek, amit magukba szívtak. Mert képzeljük el, hogy mi sül ki belőle, ha azt mondom egy indiai muzsikusnak, hogy játsszon erdélyi népzenét, vagy arra kérek egy norvég halászt, hogy menjen le Ghánába dobolni.
Tehát a jazz és a klasszikus zeneoktatás között az egyetlen jelentős különbség a rögtönzés?
BK: A jazzben a magas szintű hangszeres tudás ötvöződik az improvizatív készséggel. Lényegileg azonban nem különbözik a klasszikus játékstílustól. Ahogy Gershwin mondja, az egész csak ritmus kérdése: egy fisz-moll skálát el lehet játszani egyenletesen, vagy „off-beat"-es módon, kettő-négyes hangsúlyokkal. Az előbbi a klasszikus, az utóbbi a jazzmegszólaltatás. Természetesen a mai modern jazz már figyel arra, hogy bontsa ezt a lüktetést a páratlan ritmusokkal és a klasszikus zenéből is ismert kompozíciós elemekkel. De ne feledjük, hogy az összes nagy komponista improvizált: Bachtól Bartókig mindenki. Szerintem az improvizáció, interpretáció és kompozíció hármas egysége határoz meg minden zeneművet, függetlenül attól, hogy nagyzenekari klasszikusról vagy jazzről van-e szó.
HG: Amikor improvizálsz, muzsikusként te vagy a zeneszerző. De nekünk azt kell játszani, amit a komponista (akár fejben rögtönözve) leírt. Nekünk nézni kell a karmestert, nézni kell a kottát, és így tovább. Már hogyne lennénk szigorúak. Ugyanakkor például Wagnert játszani valódi sportteljesítmény, az Istenek alkonyát elkezdjük délután és befejezzük éjszaka. És iszonyatosan sok hangot kell lejátszanunk, ráadásul azt, és csakis azt, ami le van írva. Az eredménynek viszont olyannak kell lennie, mintha a zene ott és akkor születne meg.
A kapcsolódó koncertek:
Élesben – a 115 éves Harsona Tanszak (2013. november 9. 19.30)
Élesben – a Jazz Tanszék (2013. november 20. 19.30)