Paritás – Az igaz művészet keresése

Megragadható a zenei tehetség? Miben működik közre a jó tanár, amikor egy rátermett diákkal foglalkozik?

A zenei tehetség nagyon sokrétű, összetett dolog. Elengedhetetlen a hallás, a ritmusérzék, a zenei memória, az átlagnál intenzívebb zenei érdeklődés, és a technikai rátermettség a hangszer kezeléséhez, de tudni kell áldozatot is hozni. A jó tanár egyrészt észreveszi és értékeli a növendék egyéni elképzeléseit, közben igyekszik megfelelő irányba terelni, hogy eligazodjék a különböző zenei stílusok megismerésében és előadásában. Az igazán tehetséges fiatalt azonban hagyni kell kialakulni, és a tanárnak csak akkor kell közbeavatkoznia, amikor növendéke biztosan tévúton jár. Az is hozzátartozik a tehetséghez, hogy a növendék a tanára instrukcióit ne szolgai módon kövesse, hanem összekapcsolja az egyéni elképzeléseivel. A hangszerkezelésnek megvannak az alapszabályai, de ez is egyéni, alkathoz lehet alakítani, végül is az eredmény a fontos. Ha szerencsés a találkozás mester és növendék között, akkor az oktatás partnerek közötti együttműködéssé válik.

Rolla János

Ön hogyan élte meg tehetsége örömeit és nehézségeit?

Nem zenész szüleim ambicionálták, hogy tanuljak zenét. A tanáraim szóltak, hogy érdemes lenne a muzsikusi hivatást választanom. Eleinte egy magántanár mellett szinte autodidakta módon tanultam, ösztönösen játszottam. Három évvel később kerültem olyan tanárhoz, aki rendet teremtett és arra tanított, hogy tudatosan használjam a hangszert. Szerettem hegedülni, játszani, amihez kedvem volt, de a munka része kevésbé tetszett. Előfordult, hogy apám szigorúan azt mondta: „Édes fiam, most gyakorolsz és nem mész focizni!”, a tanárom pedig a konzervatóriumi felvételi előtt bezárt azzal, hogy amíg a vizsgára szükséges etűdöt meg nem tanulom, nem mehetek ki a teremből. Akkor nem tudtam apámnak megbocsátani, de később igazat adtam neki. A gyerekkori élvezetekről való lemondás, a zene önmagam elé helyezése is a tehetséghez tartozik. A tanulás rávezet a hangszer, a hegedű uralására, ami „csupán” egy eszköz ahhoz, hogy kifejezzem magam. A mi korosztályunk sokszor keserves éveket, nagy lemondásokat élt meg, küzdenünk kellett, és ez hozzájárult ahhoz a belső tartalomhoz, amely többé teszi a művészt, mint egy technikailag jól, akár tökéletesen játszó mesterembert. Rengeteget küzdöttünk azért, hogy a Liszt Ferenc Kamarazenekar a világ élvonalába kerüljön.

Voltak példaképei?

Hogyne. David Ojsztrah, Yehudi Menuhin, Jasha Heifetz, Bronisław Huberman, hogy csak néhányukat említsem. Mi még olyan művészeket hallhattunk, akiket – azon túl, hogy fantasztikusan uralták a hangszerüket – a kifejezőerejük teljesen megkülönböztetett egymástól. Ha bekapcsoltam a rádiót, rögtön tudtam, hogy ki játszik, annyira jellegzetes volt a játékstílusuk. Szerencsés voltam, hogy a zenei fejlődésemet meghatározó művészek partnere lehettem. Személyes kapcsolatunk alakulhatott ki például Fischer Annie-val, Jean Pierre Rampallal, Isaac Sternnel és Maurice Andréval.

Egyszer azt nyilatkozta, hogy manapság szinte tökéletes technikájú, ám kevésbé egyéni stílusú zenészeket hall.

Úgy érzem, hogy a jólét elfeledteti a küzdelmet, a felgyorsult idő pedig akadályozza azt az érési folyamatot, amitől művésszé válik valaki. A XX. század egyik óriási hegedűművészének, Székely Zoltánnak 24 éves korában nem engedték, hogy diplomakoncertjén Beethoven Hegedűversenyét játssza, mondván, még túl éretlen és fiatal. Egy ilyen tiltás nagyon rosszul is elsülhet, önbizalomhiányhoz vezethet, ugyanakkor a zene iránti felelősségtudatot is kialakíthatja. Manapság a perfekció, a még véletlenül sem előforduló hamis hang az elvárás egy-egy koncerten, miközben egyre inkább hiányzik az alázat.

Átadható az alázat?

Nem. A környezet ugyan befolyásolhatja, de ez is a tehetség része, emberi adottság, ami vagy megvan valakiben, vagy nincs. A zenei alázat része a tudás a darab hátteréről, a zeneszerzőről, arról, hogy milyen korban, milyen körülmények, milyen emberi kapcsolatrendszerek között élt a komponista és született a mű. Az alázathoz tartozik annak ismerete, hogy a d-moll olyan sötétséget, érzelemdússágot sugárzó hangnem, amit hallva ráncolja az ember a homlokát, vagy hogy a C-dúr a csillogást sugallja. Hogy nem véletlen Schubert A Halál és a lányka című vonósnégyesének d-mollja vagy a Requiemek hangneme, mert mindez a zeneszerző tudatos választása. Hogy egy barokk concertót ne unjanak, hogy a fiatalokból álló vonósnégyes tagjai a maguk által választott darabot ne csak lejátsszák, hanem jelentsen is számukra valamit, át akarják élni és adni. Fontos megérteniük és elfogadniuk, hogy az is előfordul: a próbán történik meg az igazi bűvölet és nem a koncerten.

Másképpen kell tanítani manapság az internet világában, mint 20-30 éve? A hangszer és a zene ugyanaz, ám ma már bárki láthatja és hallhatja a világ legnagyobb művészeit, és könnyebb eljutni külföldi mesterek kurzusaira is.

A mai fiatal muzsikusok az internet segítségével többet láthatnak és hallhatnak, technikailag szinte tökéletesen játszanak, uralják a hangszert, és ez irigylésre méltó. Egy-egy hangverseny ma már egyenértékű tud lenni a lemezfelvétellel is, ami a pontosságot és a tökéletes hangzást illeti. Mindez ma egy művésszel szemben alapkövetelmény. Ugyanakkor az is tapasztalható, hogy a fiatal zenészek uniformizálódtak. Pedig a közönség azért az élményért megy a koncertre, amit az egyéniség teremtette személyes kapcsolat jelent. Az igazi zenészek aurája magába szippantja a publikumot. Az igazi zenész tudja, milyen ereje van a dinamikának, a pianissimót úgy tudja játszani, hogy a légy zümmögését is meghallani a koncert teremben, és a közönség soraiban valódi a csend. Igazán a megtanulhatatlan tud valódi élményt varázsolni.

Van pozitív tapasztalata, ismer ifjú muzsikusokat, akikben megvan a kellő kíváncsiság és alázat?

Különösen érdekes számomra, hogy a távol-keleti növendékekben óriási az érdeklődés, szinte szívják magukba az európai kultúrát, ezért hihetetlenül fogékonyak arra, amit tanítok nekik. A Liszt Ferenc Kamarazenekarban, ha hosszú átmeneti ideig tartott is, de sikerült a generációváltás. Nagyjából azonos korúak voltunk, felmerült, hogy fiatalítsunk. Igyekeztünk nagyon válogatni, és azt hiszem, hogy sikerült elültetni az új nemzedékben, amit megtanultunk és kialakítottunk az öt évtized alatt: a zenekar megkülönböztethető saját, egyéni hangját, szellemiségét. A muzsika szeretetét és annak közvetíteni tudását, amit a zene érzelmileg kivált az emberből. Mert az az igaz művészet.

Rolla János tanár úr segített megtalálni a technika mögött megbúvó lélek titkát

A harmincéves G. Horváth László hamar döntötte el, hogy a szólista karrier helyett a zenészi csapatmunkát választja, és szeret együtt dolgozni azokkal, akikkel jól is érzi magát. A 2010-ben alapított Anima Musicae Kamarazenekar vezetője ugyan más nemzedékhez tartozik, mint tanára, Rolla János professzor, mégis alapvetően egyetért mesterével abban, hogy a felgyorsult világban jellemző profizmus mellől gyakran hiányzik a mélység.

G. Horváth László

Mikor derült ki, hogy muzsikus lesz?

Még most sem döntöttem el, hogy zenész leszek.

Megmagyarázná a jól hangzó bonmot jelentését?

Négy és fél-öt éves virgonc gyerek voltam, amikor hegedülni kezdtem, egyebek mellett azért is, hogy a muzsikálás lekösse felesleges energiáimat. A zene azóta is kitölti az életemet, de nem érzem, hogy be is határolná azt.

Mikor jött rá, hogy nem a szólista karrier vonzza?

16-17 évesen, már a konziban is jobban tudtam gyakorolni, ha együtt játszhattam valakivel. Éreztem, hogy jobb közösségben zenélni, és mindennél jobban motivál a különböző zenészek személyisége, a hangszerrel való találkozás, a pontos önkifejezés, az együttműködés, és az így kialakuló közös „kémia”. Semmi sem olyan izgalmas számomra, mint az együtt kitalálás feladata és öröme. Arról nem is beszélve, hogy fantasztikus élmény egy magas szakmaiságot képviselő, jó hangulatú csapatban dolgozni.

Hogyan találkozott Rolla János tanár úrral?

Még az Anima Musicae Kamarazenekar alapítása előtt, a szarvasi kamarazenei táborban találkoztunk, és az ő személyisége meghatározó szerepet játszott abban, hogy a konziban megszeretett vonósnégyesezés, majd kamarazenélés vált igazi utammá. Eleinte a próbáinkon is részt vett, később főként engem korrepetált. Megtanított arra, hogyan kell felépíteni egy zenekart, kialakítani a programját, kiválasztani a játszott darabokat, de arra is, hogyan kell próbálni. Az elmúlt hét évben egyszer sem engedte el a kezünket.

Rolla János generációja társadalmi, politikai és történelmi helyzetéből adódóan küzdelmes zenészi életutat élt meg, ami szerinte segített a belső tartalom kifejezésében. Miben más ez, mint ma, a fiatal G. Horváth László karrierje?

A mi nemzedékünk fel sem tudja fogni, mi minden adatott meg neki. Nem becsüljük meg eléggé a koncertlehetőségeket, a világ nyitottságát. Ugyanakkor az akkori zárt világban egy fellépés sokkal nagyobb eseménynek számított, mint manapság. Ma gyorsabb a tempó, több a zenekar, nagyobb a verseny, és a piaci gondolkodás térnyerésével a zenei életben immár a számok is meghatározzák a zenészi teljesítményt. Fura kettősség ez: akkor egy hangverseny érdekében könnyebb volt komolyan venni a szakmát, kellő számú és időtartamú próba előzte meg a fellépést, és a legfontosabb cél az volt, hogy a zene úgy szólaljon meg, ahogyan kell. Ez az a hozzáállás, amit Rolla János át tudott adni, és remélem, mi követni tudjuk a példáját. A tökéletes technikai tudás Rolla János szerint uniformizálja a művészeket, és manapság egyre kevesebb az egyéniség. A hegedűtechnika tanítása annyit fejlődött, hogy „a mai világban egy széket is meg tudnak tanítani hegedülni”. Azaz egy nem kirívó tehetség is meg tud tanulni játszani a hangszeren, a pódiumokon pedig alapkövetelmény a szakmai profizmus. Régebben a rádióból szóló nagy hegedűművészeket meg lehetett különböztetni a játékmódjuk, a hangszínük alapján, míg ma – egy-két kivételtől eltekintve – ez lehetetlen. Az internet nyújtotta lehetőségek esélyt adnak, ugyanakkor korlátoznak is: a hangideál szinte mindenhol ugyanaz lett, nincsenek jelentős különbségek. Emellett a gyorsan összerakott koncertek mellől hiányzó idő gyakran a mélyen átélt mondanivaló eltűnését eredményezi, ez a tendencia tagadhatatlan. Mégis, a személyes hangvétel, a kifejezőerő, a lélek ma is ott van sok kiváló zenészben. Napról napra azon igyekszünk, hogy a zenekarunk hű maradjon választott nevünkhöz: „anima musicae” vagyis „a zene lelke”. Az igazi művészek egyénisége minden akadály ellenére sem tűnik el, mert nem is tűnhet el.

Hompola Krisztina