Paritás – Keller András és Lakatos György

Oktatás és koncertezés szimbiózisát mi sem mutatja jobban, mint a Zeneakadémia tanszékeit bemutató koncertsorozat, az „Élesben”. A bemutatkozó koncertek apropóján beszélt hagyomány és modernitás szembeállításáról, a szakok együttműködéséről Keller András hegedűművész, a világhírű Keller Kvartett névadó alapítója, a Zeneakadémia rezidens zenekara, a Concerto Budapest vezetője, a Kamarazene Műhely irányítója és Lakatos György fagottművész, a Fúvós Tanszék vezetője.
 

Mennyire él ma a Zeneakadémia legendás kamarazenei hagyománya?

Keller András: A fúvósoknak, ha tetszik, ha nem, a hangszereik okán is szükségük van a kamarázásra. A fúvósok természetes módon foglalkoznak az együttzenéléssel, így sokkal inkább fel vannak készülve a diploma utáni életre, mint például a vonós hallgatók, akik nincsenek mindig tisztában azzal, hogy életük 98 százalékát zenekarokban, különböző kamaraformációkban töltik majd el. Mindennapos problémának tartom, hogy jelenleg az akadémiai oktatás nincs kellőképp felkészülve erre. Én csak irigylem, amit Gyuriék művelnek.

Lakatos György: Abban teljesen igaza van Andrisnak, hogy a kamarazene háttérbe szorult az elmúlt években. Egy tubás, egy fagottos vagy egy kürtös, még ha szólisztikus feladatokat kap is, egymagában aligha él meg. Egy fúvós zenész már „konzis” korában is ki-kisegíti a nagyzenekarokat, a repertoár miatt pedig mindenképp játszik triókban, kvartettekben, kvintettekben. Szerencsénkre Petrovicstól Hidasig, Ligetitől Kurtágig a legnagyobbak írtak nekünk kamaradarabokat. Ugyanakkor sajnos azt látom, hogy mára elhalt a korábban évfolyamról évfolyamra hagyományozódó önszerveződés, ezért is találtam ki, hogy a Debreceni Tudományegyetemmel karöltve áprilisban versenyt is rendezünk a fúvósötösöknek, ezzel is verbuválásra ösztönözve a diákokat.

KA: Tudtam, hogy nagyon gyorsan ide fogunk kilyukadni.

LGY: Pedig nem is beszéltünk össze.
 

Keller András és Lakatos György (fotó: Felvégi Andrea)

Mit értenek önszerveződésen?

LGY: Arra emlékszem, hogy diákkoromban elcsíptem mondjuk a Kellert, és lehívtam a könyvtárba, hogy olvassunk össze egy kottát. Valaki mást meg azzal találtam meg, hogy játsszunk már egy kicsit együtt, aztán menjünk el Kurtág Gyuri bácsihoz, hogy hallgassa meg. Este nyolcnegyed kilenckor, mikor befejeztük a gyakorlást, egyből mentünk a diákkarzatra, tök mindegy, hogy ki zongorázott, milyen zenekar játszott. Elmentünk rosszra, jóra, és persze utána mi is elmentünk a kocsmába, de minden koncertet hallani akartunk. Emlékszem, amikor jött Solti György az Erkelbe a Londoni Szimfonikusok élén, nem jutottunk be a művészbejárón, és bemásztunk az ablakon. A Keller, a Csalog, a Szokolay meg én. Az volt a pechünk, hogy a női mellékhelyiség ablaka volt csak nyitva, Szokolay még bejutott, de a Csalog és mi már fennakadtunk az őrökön. Mára az önszerveződő lendület minimálisra csökkent, pedig e nélkül nem lehet zenésszé válni. Megnyílt ez a csodálatosan felújított Zeneakadémia, de nem hemzsegnek a diákok a koncerteken. Megjegyzem, a tanárok sem. Tudom én is, hogy ma nem abban a korban élünk. Hazamegy, sőt haza se megy a hallgató, beül egy kávézóba, bedugja a fülhallgatóját az okostelefonjába, és letölt valami zenét. A hangminőséggel nem foglalkozik, és már nem is tudja, milyen az élőben.

KA: Úgy beszélünk, mintha valamiféle kövületek volnánk, Gyuri...

LGY: Nem tagadom, nekünk könnyebb dolgunk volt, nem volt ekkora túlgerjesztett választék. Most nekünk, tanároknak kötelességünk segíteni, hogy a gyerekek ki tudják választani a valóban értékes dolgokat.

KA: A világ megváltozott. Sokkal gyorsabb lett. Az internettel megváltoztak a prioritások is, ez persze nem azt jelenti, hogy a mai gyerekek ne szeretnék a zenét. Dehogynem. Viszont megkeresik a YouTube-on, belenéznek, leveszik, hogy miről van szó nagy vonalakban, de nem hallgatnak meg teljes zeneműveket – felvételről sem, nemhogy élőben. Ma a fiatalok számára megszűntek az ad hoc együttmuzsikálási lehetőségek is. A közösségi szellemet kiűzte a projektszemlélet. De projektzene nincs. Én nagyon korán bekerültem a Zeneakadémia zenekarába, a legendás Simon Albert szárnyai alá, aki hol csendesebben, hol ordítozva, de velünk együtt bütykölte a zenét. De ugyanígy bütyköltünk hétvégenként Kurtág Gyuri bácsival is.
 

Keller András és Lakatos György (fotó: Felvégi Andrea)
 

A spontaneitást elég bajos tantervileg kötelezővé tenni.

KA: Azt szeretnénk csak, hogy a zeneakadémiai főtárgyak egy nagy közös célt szolgáljanak, amelyet nehéz persze kreditekre bontani, de szerintem érdemes megpróbálni.

LGY: Semmi sincs még veszve. Meg lehet még tölteni élettel, vagyis kamarazenével a Zeneakadémiát. Már csak azért is, mert az a generáció alkotja a mai tanári gárdát, amelyik fi atalon részese volt annak az iskolának, amelynek lényege, hogy a tanár is tanul, és a diák is tanít.

Érezhető a fiatalok játékán, hogy kevés az élő koncert- vagy együttzenélési élményük?

KA: A gyerekek mindig jók. Eljönnek a Concerto Budapest bázisára, és nem tudják, miért is tudnák, hogy miként kell egy Mozart-szimfóniában artikulálni, mikor milyen vonásnemet használjanak, de alig három nap alatt megtanulják a profi zenészek mellett a zenekarban. A diák nálunk tízszer annyit tanul tízszer olyan rövid idő alatt, mint ha magában gyakorolna. Itt valódi műhelymunkában vesznek részt. Felveszik azt a pergő ritmust, amely csakis egy hivatásos zenekar sajátja lehet. Rá is vannak kényszerülve, különben elvesznek.

LGY: Tökéletesen igaz. A közönség és a diák sohasem hibás, csak az előadó vagy a tanár lehet rossz.

Vajna Tamás interjúja eredetileg a Zeneakadémia Koncertmagazin 2015/január-júniusi számában jelent meg.