PARITÁS – SZABÓ BALÁZS ÉS FASSANG LÁSZLÓ
Tökéletes teremben egy tökéletes orgona. Hihetetlen üzenet a múltból a jövőnek.
Borsódzott a hátam, amikor először megszólaltak, egyesével – mutat az orgona homlokzatára Szabó Balázs. 50 éve néztük őket, és soha nem hallottuk – mosolyog Fassang László is. Első manuál, principál 16 – mondják egyszerre. A Zeneakadémia Nagytermének orgonasípjairól beszélnek, azokról, amelyek a kezdetektől hozzátartoztak a látványhoz a színpad fölött. Csak épp 1967 óta nem szóltak – mostanáig.
Az orgona építésének hajrájában ültünk a Nagyterem karzatán Fassang Lászlóval és Szabó Balázzsal. Faanyagok és sípok mindenütt a színpadon, a munkások pedig németül próbáltak szót érteni egymással a földszintről az orgonaházig és vissza. Ám egyszer csak hangolni kezdték az egyik sípot. Többé nem hallottuk egymás szavát, így átültünk a földszintre.
A tuba. Ezt a regisztert akkoriban állítólag a Kisteremben is lehetett hallani – mesélte már a csendes kávézóban Szabó Balázs. A Zeneakadémia Billentyűs és Akkordikus Hangszerek tanszékének oktatója már a Zeneakadémia növendékeként is arról álmodott, hogy egyszer majd a rekonstruált Voit-orgonán játszhat a Nagyteremben. A kétezres évek elején azonban minden realitást nélkülözött ez az álom: a Zeneakadémián az eredeti, világszínvonalú Voit & Söhne hangszer helyett egy 1967-ben készült nyugatnémet orgona szólt, és úgy tűnt, hogy Balázs az egyetlen, akit érdekel a régi hangszer sorsa, aki nyomoz utána, levéltárakba jár és német orgonákba bújik be, mert hisz abban, hogy a Voit egyszer hazatérhet erre a karzatra.
Mikor érezte először, hogy amiről ábrándozott, az megvalósulhat?
Sz. B. – Amikor Lacival (Fassang László orgonaművész – a szerk.) megismerkedtem itt a Zeneakadémián, 2008-ban. Már az első beszélgetésünk idején szóba került a Nagyterem orgonája, a véleményemet kérdezte arról, milyen hangszer kellene ide a Zeneakadémiára. Ekkor éreztem, hogy ez lesz az a pont, amikor a Voit-orgona ügyét sínre lehet tenni.
F. L. – Amikor idekerültem, már tudtuk, hogy előbb-utóbb elindul az épület rekonstrukciója, és a Nagyterem orgonáját, ha csak ideiglenesen is, de le kell majd bontani. Az volt a kérdés, hogy utána milyen irányba lépjünk. Egy orgonát nem olyan egyszerű szétszedni, aztán újra összerakni. A régi orgonáról én nem tudtam sokat, a Voit-orgonákról sem, nekem nem volt kialakult elképzelésem. De Balázs olyan meggyőző volt, hogy azt mondtam, rendben, vizsgáljuk meg annak a lehetőségét, hogy újraépítjük ide az eredeti Voit-orgonát.
Három szempontot kellett figyelembe vennünk. Olyan orgonát akartunk, ami illik ide az épületbe, és amivel érdemes Budapest orgonaparkját és hangversenyéletét gazdagítani – semmi értelme nem lett volna például annak, hogy a Müpáéhoz hasonló modern koncertorgona épüljön ide is. De azt is szem előtt kellett tartani, hogy a Zeneakadémia egy iskola, olyan hangszerre van szüksége, amely széleskörű lehetőséget ad az oktatásra, a növendékeket pedig inspirálja. Az eredeti késő romantikus Voit-orgona mindhárom szempontnak kiválóan megfelelt, mert ebből a kategóriából, a nagy romantikus hangszerekből nem sok áll oktatási intézményekben. Ilyen méretű és minőségű történelmi hangszer csak a moszkvai Csajkovszkij Konzervatóriumban és az amerikai Yale Egyetemen van.
Ez az orgona ide épült, ebbe a terembe. De kibontották, elvitték, széthordták. Hány helyről kellett összeszedni, ami egyáltalán megmaradt?
Sz. B. – Tudtuk, hogy Győrbe, illetve Fertődre került a nagy része, ezeket a helyeket kerestük fel elsőként. Nagyon sok sípot és lényeges szerkezeti elemet meg is találtunk. Ezen kívül még öt helyről került elő sípállomány, sőt szinte teljes regiszterek, ezeket az évek folyamán sikerült a Zeneakadémiának visszavásárolnia. Tulajdonképpen mindent megszereztünk, amiről tudni lehetett, hogy még létezik. A kutatás maga azért nem volt egyszerű, mert az eredeti dokumentáció eltűnt, sem a Zeneakadémia irattárában, sem a Levéltárban nem maradtak fenn az 1907-es tervek, dokumentumok. Úgyhogy más irányt kellett vennünk, hogy egyáltalán megtudjuk, mit keresünk: az 1925-ös átépítés során az Angster orgonaépítő cég például felmérte az akkori állapotot, rajzok készültek az orgona belsejéről. Ezeket a rajzokat összevetve a megmaradt eredeti alkatrészekkel nyertünk arról bizonyságot, hogy a rajzok teljes pontossággal dokumentálták az orgona belső szerkezetét. Így tudtuk rekonstruálni az összes fúvó pozícióját, a szélládákat, a tartószerkezetet, a regisztersorrendet, csupa olyasmit, ami semmilyen más formában nem maradt fenn, viszont a hangzás hitelessége szempontjából elengedhetetlen.
Ezt a kutatást Balázs végezte?
Sz. B. – Igen, én 2005 óta ebben élek, már akkor izgatott a Voit-orgona. A Zeneakadémia irattárában kezdtem a kutatást, folytattam a magyar és a német levéltárakban, mindenütt, ahol csak a Voit cég hangszereiről adatok voltak. Sőt a Voit helyére beépített Walcker-orgona építőjének archívumában is találtam olyan fotókat, amelyek a bontás előtti állapotot ábrázolták. De sokat segítettek Antalffy-Zsiross Dezső orgona tankönyvének fotói és hagyatéka is. A legfontosabb ösztönzés nem egy nosztalgikus attitűd volt, hogy nyerjük vissza a múlt egy darabját, hanem az a meggyőződés, hogy ez a hangszer az akkori és a mai szemmel is teljesen egyedülálló, a legmagasabb elvárások szerinti hangzásával valódi világszínvonalú mestermű volt.
Laci, mit szólt ehhez a lelkes fiatal kollégához és az álmához?
F. L. – Épp az jutott eszembe most, miközben beszél, hogy már akkor lenyűgözött a lelkesedése, holott csak egy frissen diplomázott növendék volt. De ebben rögtön egymásra találtunk, mind a ketten nagyon tudunk hinni és lelkesedni. A mai napig bámulom az energiáját, amivel egy feladatnak nekiáll. Pedig akkor még nem volt erre felkérés, nem volt semmilyen garancia, tulajdonképpen még álmodni se merhettük, hogy ezzel a feladattal minket megbíznak. Az viszont látszott, hogy ha mi nem teszünk bele mindent, amire képesek vagyunk, akkor biztosan nem lesz semmi belőle. Lakatos Gergely, a Zeneakadémia főmérnöke szintén minden eszközzel támogatta a Voit-orgona létrejöttét, már az épületrekonstrukció során is fontos lépéseket tett, amik egyértelműen a projekt megvalósítását tűzték ki távlati célnak. Ruppert István és Pálúr János orgonaművész-tanár kollégáink is segítettek, ahogyan csak tudtak, és úgy gondoltuk, ezt el kell vinni egy olyan pontig, hogy már ne lehessen visszafordítani.
Mindezt pénz nélkül?
F. L. – Akkor még igen. Ebben a „partizánkorszakban” kalandos is volt az életünk. Különösen izgalmas volt az eredeti alkatrészek visszaszerzésének a kérdése, ahol mindkettőnk egyéni „kreativitására” szükség volt, hogy gyakorlatilag önerőből megoldjuk egyes részek visszaszerzését, amíg a hivatalos projekt létre nem tud jönni. Ezeken könnyített aztán, amikor egy szenátusi döntést követően Lakatos Gergely bekapcsolta az orgonaügyet a nagyprojektbe, és azon keresztül már hivatalosan is nagyobb mozgástérrel dolgozhattunk.
Sz. B. – Sok ezer munkaóra volt az is, mire elkészültek az előkészítő dokumentációk. Közben elérkezett a pillanat, amikor a Zeneakadémia épületének felújítása az orgonahomlokzathoz ért – amelynek az eredeti helye 60 centivel beljebb volt az orgonakarzaton. A régi fotókon még láthatjuk is az itt kialakított „orgonaüléseket”, itt ültek a mindenkori hallgatók. Ez a döntés voltaképpen már a Voit-orgona helyreállítása felé mutatott, hiszen a szűkebb helyre a Walcker-orgona már nem fért volna vissza.
F. L. – A Walcker-orgonát a hatvanas években a Voit homlokzati sípjai mögé építették be. Ezek a sípok nem szóltak, az egész egy iszonyú tákolmány volt, elvágott frízekkel, dexion salgó elemekkel és vasrudakkal megtámasztott sípokkal. De ha a homlokzatot visszatesszük a helyére, akkor új orgona kell. És ez volt a döntő pillanat. Mert addigra nekünk már megvolt mindenünk. Kész dokumentációk, a tervek, az árajánlatok, minden beraktározva, csak le kellett tenni az asztalra, hogy tessék, itt a Voit.
Elkészült, megszólalt. Milyen lett?
Sz. B. – Minden várakozásomat fölülmúlta. Mi minden sípot többször is átforgattunk, szájjal fújkodtuk, hogy hű, milyen jól szól ez is, meg ez is, de a valódi hangját a teremben sokáig nem hallottuk. Amikor az orgona működőképes lett, ment a szél, működtek a mágnesek, technikailag összeállt a rendszer, először a homlokzati sípokat kezdtük el egyenként megszólaltatni. Leírhatatlan pillanat volt, még most is borsózik a hátam, mert olyan hangzás jött elő, amire még csak nem is számítottunk. Elképesztő tisztasággal szólal meg minden egyes fekvésben. Nem csak itt jó, ott meg egy kicsit zavaros, amott meg kásás, hanem minden fekvésben tökéletes. Ez egy tökéletes teremben egy tökéletes orgona. Hihetetlen üzenet a múltból a jövőnek.
F. L. – Biztos vagyok benne, hogy át fogja írni az orgonáról alkotott képünket. Nemcsak a szakmáét, hanem a hallgatóságét is. A növendékek előtt pedig egy egészen új világ nyílik meg. Mióta én itt tanítok, lényegében nincs az intézménynek orgonája. A Régi Zeneakadémián a Bach teremben tanítunk, és különböző budapesti templomokban. Csodálatos belegondolni abba, hogy nálunk sokkal magasabb szintről indulhatnak majd azok, akik nem a küzdelmet és a kompromisszumokat élték meg, hanem egy ilyen környezetben, egy ilyen múlttal, egy építészetileg ennyire eszményi épületben egy ilyen orgona által inspirálódhatnak!
Mester Ágnes