Sallangok nélkül

Egy-egy vizsgaelőadás fantasztikus színházi lehetőség arra, hogy fiatal énekesek a maguk különleges energiáival keltsenek életre operákat. Talán nem annyira „kiforrottan", olykor talán hibákkal és bizonytalanságokkal, de mindezért messzemenően kárpótol az életkorukból eredő frissesség, merészség, mondhatni: szemtelenség, ahogy képesek saját egyéniségükre formálni egy-egy szerepet. Professzionális operaházban ritkán láthatunk egyszerre ennyi őszinte gesztust, megszólalást, akciót. Az operatörténet legtöbb darabja igen fiatal emberekről szól. Ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni, hiszen a szólamok nehézsége miatt „meg kell érnie" az énekesnek egy-egy szerepre, s ez sokszor jóval később történik meg, mint a szerep valós életkora. Az operavizsgák legnagyobb erénye, hogy képesek visszatérni a művek „szűz" olvasatához: a fiatal szereplők valóban fiatalok, a köztük lévő viszonyok valóban rájuk jellemzőek, nincs csalás, nincs szükség illúziókeltésre; a szereplők felvállalhatják smink és paróka nélkül is arcukat.

Az operavizsgák új dimenziókat nyitnak nem csak az ismert művek értelmezésében, de ismeretlen művek újrafelfedezésében, vagy új művek színpadra állításában is. Nincs produkciós vagy eladhatósági kényszer, bátran lehet kísérletezni, felvállalni rizikós bemutatókat, nincs nagyüzem, nincs dupla szereposztás, nincs beugrás, semmi kötöttség azon kívül, hogy a hallgatók fejlődjenek és tanuljanak belőle. Hihetetlen szabadság adatik meg mind a téma- és műválasztásban, mind a megvalósításban: az operavizsgák képesek az opera ősi, tiszta formáját visszaadni a nézőnek, ahol a játék és a felfedezés öröme az egyetlen vezérelv.

A kortárs operajátszás olyan igényeket támaszt az énekesekkel szemben, melyek semmiben sem különböznek a prózai színészektől elvárt játékkultúrától. Nyitottan, felszabadultan, őszintén kell játszani, eltérő rendezői koncepciókban is mindig személyes jelenléttel, az egyéniség szinte lemeztelenített felvállalásával. Az operavizsgák célja nem a tradíció ápolása, az ismert operák szerepeinek hagyományos megközelítése, hiszen itt a mű csak ürügy arra, hogy a hallgatók színészi személyisége fejlődjön. Nem formákat kell tanulniuk, nem azt, hogy miként kell szomorúnak vagy szerelmesnek lenni színpadon, hogy milyen gesztusokat kell alkalmazni adott szituációkban, hanem azt, hogy egy absztrakt műfajban – illetve egyáltalán a színpadon – hogyan kell természetesen létezni. Nincs tehát kötelező penzum, nem kell ismert szerepekhez tapadó játszási hagyományoknak megfelelni. A leghálásabbak azok a művek, melyekhez nem kapcsolódik semmiféle előadói tradíció, a hallgatóknak nem kell megfelelniük semmiféle nézői elvárásnak: egyes szám első személyben fogalmazva, önmagukból kell felépíteniük a szerepet.

A Zeneakadémia operavizsgái az utóbbi években kihasználták a speciális alkalom nyújtotta lehetőségeket. Ritkán játszott műveket mutattunk be (Gazzaniga: Don Giovanni, Bellini: I Capuleti e i Montecchi, Gluck: Armida, Purcell: The Fairy Queen), vagy régebbi műveket „gondoltunk újra" kortárs zeneszerzők segítségével (Cavalli: La Callistóját huszonkét fiatal zeneszerző hangszerelte meg, és ilyen lesz az ez évi The Don Juan Project is), vagy speciálisan az opera szakos hallgatók számára írattunk operát (Bella Máté: A tavasz ébredése, Solti Árpád: La Violetta, és ilyen lesz az ez év végi, Operaszkeccsek című produkció is). Szerencsére kitűnő viszonyt ápolunk a Fekete Gyula vezette zeneszerzés tanszékkel. A két tanszék együttműködése gyümölcsöző mind a zeneszerző, mind az operaszakos hallgatók részére, hiszen együtt próbálhatják ki gyakorlatban képességeiket, kortársakként jól megértik egymást, ugyanúgy gondolkodnak a világról. Ezek az új operák oktatási oldalról is rendkívül hasznosak, hiszen előadásukkal lehet igazán megtanulni az operaénekes szakma valamennyi elemét, mentesen a sallangoktól és a közhelyektől, nincs előkép, az alkotás szabadsága valóban felszabadító. Visszavezetnek minket az opera „nagy korszakaihoz", zeneszerzők és énekesek együttműködéséhez, a személyiségekre írott szólamokhoz. Fontos az is, hogy a fiatalok ismerjék és szeressék saját koruk zenéjét, megtalálják az operában saját problémáik megfogalmazásának lehetőségét. A nézők számára pedig az új művekre való rácsodálkozás élményét jelentik ezek az események.

Ebben az évben még egy újdonság kapcsolódik az operavizsgához, mely remélhetőleg hagyománnyá lesz: a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával fesztivált rendezünk külföldi zeneművészeti egyetemek operavizsgái számára. Számos egyetemmel állunk gyümölcsöző szakmai kapcsolatban – rendszeresen tartunk közös workshopokat és mesterkurzusokat –, és mivel ezek az intézmények hasonló felfogással viszonyulnak az operavizsgákhoz, szeretnénk, ha minden évben bemutathatnák legfrissebb produkcióikat a felújított Solti György Kamarateremben. Igazán különleges produkciók érkeznek ebben az évben: Stockholmból az opera kereteit vizsgáló, a legmodernebb technikákat felhasználó elektronikus opera-előadás, Firenzéből Purcell alapművének, a Dido és Aeneasnak fiatalos újragondolása és a zágrábi Stravinsky-produkció, mely esetében már a szerző eredeti szándéka is az volt, hogy feszegesse a zenés színház kereteit. Ezekhez csatlakozik a mi vizsgaelőadásunk, melyben Mozart találkozik a kortárs zenével egy „sosem látott" (mert nem létező), koncertáriákból építkező Mozart-opera bemutatásával. A fesztivál nagy erénye az is, hogy a fiatal énekesek találkoznak egymással, kicserélhetik tapasztalataikat.

Fiatalok, tele energiával és teátrális értelemben vett romlatlansággal. Számukra ismeretlen a rutin, a „lebonyolítás", a tét nélküli színpadi létezés. Az operavizsga kivételes műfaj. Ilyen előadásokat csak itt lehet látni.

Almási-Tóth András