Szabó Marcell zongoraestje – Orosz történetek

Fotó: Kondella Misi 

 

Mi az oka a műsorválasztásnak, központi tematika alapján választotta ki a darabokat?

Azért adtam az Orosz történetek címet a koncertemnek, mert mindhárom mű egy-egy történetet mesél el. Évekkel korábban tanultam meg Prokofjev Rómeó és Júlia szvitjét, amelyet maga a szerző dolgozott át zongorára. Általában nem szeretem az átiratokat, mert elveszik belőlük a darab esszenciája, olykor erőltetett a megvalósítás,  illetve néha úgy vélem, felesleges átiratokat játszani, amikor a zongorának van a legnagyobb zeneirodalma a hangszerek között. De Prokofjev olyan zseniálisan írta át az egyes tételeket, hogy ritkán van hiányérzetem a zongoraverzió hallgatásakor. A műsor második felében két, eredetileg szintén zenekarra íródott művet választottam. Mindkettő két nagyszerű orosz zongorista, Tatjana Nikolajeva, illetve Mihail Pletnyov munkáját dicséri. Biztosak lehetünk benne, hogy autentikusabb kezekbe nem is kerülhettek volna a zeneművek. Összesítve, olyan érdekes koncepció alakult ki a műsorban, hogy három zenekari darabot fogok előadni, három alkotó átiratában. Érdekes lesz összehasonlítani, hogy a különböző személyiségek hogyan közelítették meg az átirat műfaját.

Miért állnak közel Önhöz az orosz zeneszerzők? Milyen törekvései vannak az orosz művészet továbbörökítésében?

Fiatal korom óta az orosz zene (és főként Rahmanyinov) áll hozzám a legközelebb. Ennek a vonzalomnak volt a kiteljesedése az idén első alkalommal megvalósult Orosz Zenei Fesztivál, amelynek én voltam a művészeti vezetője. Egy egész héten keresztül Rahmanyinov munkásságát mutattuk be számos koncerttel, kiállítással, és már tervezzük is a jövő évi fesztivált, nagyon izgalmas időszak ez számomra. A kérdésre, hogy mitől érzem magamat közel az orosz zeneszerzőkhöz, egy Debussy-idézettel válaszolnék: „a zene ott kezdődik, ahol a szó hatalma véget ér”. A zene megfogalmazza a kimondhatatlant. Érzések és gondolatok komplex kivetülése. A zenében csupa válasz van kódolva kérdésekre, amelyek feszegetnek minket. Persze ahogyan a zenét sem lehet szavakba önteni, sokszor a kérdéseket sem tudjuk pontosan megfogalmazni. Azt hiszem, ezért áll korszakokból egy zenész élete, mert az élet kérdéseire a válaszokat mindig más szerző zenéjéből kapja meg. Úgy tűnik, én most épp az oroszok műveiben találom meg a legtöbb választ.

2015 óta a Zeneakadémia Karrierirodájának művésze. Hogyan éli meg, mit jelent ez a lehetőség?

Sok emlékem van az itt töltött időből, számos koncerten megfordultam a Karrieriroda égisze alatt. Mégis, a legfontosabb emlékem (és amire a legbüszkébb is vagyok), az a Karrieriroda meghallgatása, ahol Kocsis Zoltán volt a zsűri elnöke. Addigra több kurzusán részt vettem, ismertük egymást, de természetesen mindig extra izgalom volt előtte játszani. Liszt h-moll balladájával jelentkeztem a meghallgatásra. A nagyjából negyed órás művet szinte hiba nélkül játszottam végig, ám az utolsó két akkordot valahogy elfelejtettem, és rossz hangokat játszottam. Nagyon rosszul éreztem magam, hogy pont a végét rontottam el, és meghajlásnál nem is akartam a bizottságra nézni, de azért vetettem egy fél pillantást Kocsisra, és láttam, hogy mosolyog. Rögtön kiolvastam a szeméből, hogy azért mosolyog, mert abszurd, hogy végigjátszom sok ezer hangot teljes koncentrációban, és az utolsó két lassú akkordot – ami nagyjából a darab legkönnyebb része – elrontom. Mosolyából tudtam: a két akkord előtt tizennégy percig valami jót is csináltam.

Unger Anna