"Számomra ez a zene szent csarnoka"

2009-ben, a Zeneakadémia zárása előtt Beethoven összes szimfóniáját vezényelte el búcsúzóul a Nagyteremben egyetlen nap alatt, 2013. október 24-én régi barátja, a hetvenéves Jeney Zoltán születésnapi hangversenyén lép dirigensként a megújult Nagyterem színpadára. Kocsis Zoltán persze nemcsak ekként kötődik a Liszt Ferenc téri épülethez és az intézményhez, egykori alma materéhez.

Emlékszel, hogy mikor jártál először a Zeneakadémián?

Hétéves lehettem. A Dohány utcában voltak a zongoraóráim, de amikor Szőnyi Erzsébet a szárnyai alá vett, bejártam hozzá a Zeneakadémiára. Imádtam az épületet, emlékszem, az első alkalmakkor járt a szemem, mint az asztalfiók. Csodáltam a Jugendstil díszítményeket, a gyönyörű ablakokat! Kissrác koromban apám vitt el több koncertre is: Fischer Annie-t akkor hallottam például először – Mozart Esz-dúr (K. 482) és C-dúr zongoraversenyére (K. 467) is emlékszem –, s ott tudatosult bennem Annie-val kapcsolatban, hogy nagyon tudja, hogy mit akar, és hogy nagyon megy neki Mozart.

A felvételid hogy zajlott?

Soha nem fogom elfelejteni. Belesültem Bach f-moll prelúdium és fúgájába, memóriazavarom támadt. Ott ült a bizottság: Kadosa Pál, Hernádi Lajos, Wehner Tibor, Bächer Mihály, Antal István, Szegedi Ernő, Nemes Kati néni és Zempléni Kornél. Nagyon nehéz felvételi anyagot vittem, és máig emlékszem a nyomasztó érzésre, ahogy megálltam a Kisterem színpadán a tanári kar előtt. Aztán amikor láttam, hogy barátságosak, némiképp felengedett bennem ez a cseppet sem kellemes érzés. Kadosa Pál vezette a felvételit, szeretett elbeszélgetni a delikvensekkel, mosolyogva szólt fel a színpadra, hogy mit kérnek, és mosolyogva szakította félbe a darabokat, mondván, hogy „elég, köszönjük". Erős évfolyamok voltak akkoriban, fölöttem járt eggyel Falvai Sándor és Lantos István, alattam eggyel Ránki Dezső és Schiff András.

Miként zajlottak Kadosa órái?

Kadosa akkor már nem nagyon mutatott zongorán semmit, nem nagyon beszélt, amikor pedig megszólalt, csak a lényeget mondta. Az érdemi, vagy ha úgy tetszik, „piszkos munkát" a tanársegédei végezték, Kurtág György és Rados Ferenc, persze ez sem volt pusztán mechanikus, de ők sokkal jobban koncentrálhattak a zongorázásra. Kadosa mindig a leglényegesebb dolgokat emelte ki. Emlékszem, az 1. szonátájának a 2. tételét tanultam, és egy frázisról azt mondta, hogy „Zolikám, ezt kérlek, jelentéktelenebbül játszd". Kedvenc formulája volt, hogy „vehemensen, de azért ne annyira vehemensen". Vicces volt az öreg: „jó ez, Zolikám, ahogy játszod – mondta olykor –, csak kár, hogy teljesen durva". Nagyon szerettük, és a tekintélyétől függetlenül soha nem tartottunk tőle. Azt merném mondani, hogy a titka abban állt, hogy soha nem beszélt mellé. A zenéje is ilyen, a végsőkig leszűrt, kiszikkadt, szikár, nincsenek benne hosszú és felesleges kidolgozások, átmenő szakaszok, átvezetések. Olyan volt emberileg, jelenségként, viselkedésében, zenéhez való viszonyában, mint egy kikristályosodott korall, amiben megvan minden esszencia. Kadosa igazi, szuverén, lemásolhatatlan egyéniség volt és erre is tanított minket, hogy legyünk önmagunk. Amikor valami nagyon odaillőt mondott, egyszer megkérdeztem tőle: „Tanár úr, fognak nekem magamtól is ilyenek az eszembe jutni?" A vállamra tette a kezét, és azt mondta: „Nyugodj meg, Zolikám, fognak."

Miben ragadható meg a Zeneakadémia zongora tanszékén elsajátítható, Lisztig visszavezethető pianista hagyomány?

A billentyűkhöz való viszonyban. Az egészséges tartásban és taglejtésben. Abban a szabadságban, amit Liszt zeneszerzőként stilárisan gyakorol, amitől „nagyon széjjelbomló a stílusa", ahogy Bartók fogalmazott, mégis mindig felismerhető. A zongorázásáról annyit, hogy szerintem – hangsúlyozom, szerintem – körülbelül úgy zongorázhatott, mintha mondjuk összegyúrnánk az általam játszott Norma parafrázist a Ránki által előadott Don Giovanni parafrázissal és a Jandó elővezette Haláltánccal.

Számos korabeli feljegyzés szerint Liszt játéka egyáltalán nem volt makulátlan.

Kit érdekel ez? Oroszországban a koncertjei után többen is úgy jöttek el, hogy szent dátumként fogják nyilvántartani a napot, amikor Lisztet hallották játszani. Hogy esetleg hamis hangok is becsúsztak? Ki törődik a hibákkal akkor, ha egy anyanyelvi szinten előadott Hammerklavier-szonátát hallgat? Sőt, merem állítani, hogy egy igazán jól előadott Beethoven-műnek a hibák is szerves alkotórészeit képezik.

Szinte valamennyi előadó, aki fellépett itt, rajong a Zeneakadémia Nagyterméért. Vajon mi lehet e terem titka?

Nem tudom. Azt tudom csak, hogy sokkal jobban szeretem, mint a világ bármely másik hangversenytermét. Hihetetlenül inspiráló ott játszani: gazdagon díszített terem, mégsem túlburjánzó az ornamentika, az ember érzi a falakban a hagyományt, az egész rendkívül barátságos. Számomra ez a zene szent csarnoka, a nagybetűs Koncertterem. Várom, hogy megnyíljon az épület és az lesz az első dolgom, ha bemegyek, hogy felülök a ruhatári pultra: diákként mindig ott ücsörögtünk, mint a verebek. Olyan ez az épület, hogy az ember belép az előcsarnokba, és úgy érzi, többet tud, mint egy perccel előtte.