„Szeretek új dolgokat csinálni” - Interjú Anne Sofie von Otterrel

Első neves tanára a magyar Rózsa Vera volt. Emlékszik rá?

Nagyon is jól emlékszem, hiszen tíz évig tanultam nála. Ő sokban hozzájárult ahhoz, aki ma vagyok. Nagyon világosan megmondta, milyen repertoárt énekeljek, hogyan gondolkozzam; az sosem volt elég, hogy az ember egy szép hangot produkál, hanem valami személyeset kellett mondanunk a darabról; erős személyiség volt, időnként félelmetes, de tudott nagyon melegszívű is lenni.

Énekesi sokoldalúsága személyes és természetes vonás, vagy erre tanították, netán valami skandináv sajátosság?

Ó, ez az én személyiségem – nyugtalan, türelmetlen alkat vagyok, szeretek nagyon különböző és folyton új dolgokat csinálni, viszonylag hamar elunom magam; azt szoktam mondani, hogy rövidtávfutó vagyok. És nagyon kíváncsi is, de nem intellektuális, kutató típus, egyszerűen csak mindig sokféle zene vonzott. Érdekel, mire képes a hangom, de nem az agyammal vizsgálom. Mindig újabb ösztönzést, ihletet keresek.

Anne Sofie von Otter (Fotó: Ewa Marie Rundquist)

Mit mondana, mi a két szélsőség, amelybe énekesként került?

 Az egyik végén egész biztosan Wagner áll; énekeltem Branganét és Waltrautét. Sosem hittem, hogy el tudom énekelni őket, mert nem elég nagy a hangom, de megtanultam, hogyan kell projektálni azt, ami van. Elsősorban a szavak segítségével, a német nyelv ízével sikerült – mert az emberek látják, hogy értem, amit énekelek, tudom, mit akar az adott figura elmondani. A másik szélsőség nyilván a popzene, ami persze rengetegféle stílust takar. Ilyenkor nem nagyon küldöm el a hangot és nincs vibrato, de lehet hallani, hogy nem vagyok popénekes.

A hangja nagyon felismerhető. De vajon ugyanaz az ember-e, amikor Elvis Costellóval vagy Brad Mehldauval énekel, mint amikor ön Sesto, Ottavian vagy Brangane?

 Szerintem teljesen ugyanaz vagyok. Az igaz, hogy a barokkban érzem magam valóban egészen otthon. Talán azért is, mert barokkal kezdtem, egy kórusban, amelynek nagyon jó vezetője volt, máig használom a tanácsait. Amikor popzenét énekelek, és nagyon szeretem, amit csinálok, akkor jól is csinálom. A jazz valójában nem az én világom, de a jazzénekes klasszikus verziójára képes vagyok. Az időzítés, a szabadság, a rugalmasság persze nem megy úgy, mint azoknak, akik fiatal koruk óta jazzt énekelnek, hiszen klasszikus háttérből jövök, ahol pontosan azt kell énekelni, ami le van írva. Ebben a repertoárban én alapvetően utánzok, de hát az utánzással nincs is semmi baj.

Milyen vokális különbségek vannak, amikor ezeket a nagyon különböző zenéket énekli?

Wagnert messzire kell sugározni, élesen kell szólnia, Bachnak lágyabban, kevés vibratóval. Az ember nyilván használja mindazt, amit a lélegzésről tud, hiszen az az énekes előadás alapja. Fiatalon ösztönösebb az ember, a korral analitikusabb, tudatosabb lesz. Végül is mindenben otthon érzem magam, mivel nagyon rugalmas a zenei gondolkodásom. Persze a megfelelő partner is kell hozzá. A rockzene nem való nekem, de az olasz belcanto sem – és vannak bőven elegen, akik olyan jól csinálják, arra születtek.

Mit javasol azoknak az énekeseknek, akik szeretnek vagy szeretnének ilyen sokfélét énekelni?

Hogy szeretnének, az nem elég, képesnek is kell lenni rá. Figyeljék, hallgassák, hogyan csinálják az adott műfaj nagyjai. Élvezzék, és legyenek önkritikusak. Sok énekes nem tud szabadulni a klasszikus neveltetésétől és szokásaitól, akkor pedig nagyon rosszul hangzik az egész. Nekem megvan azaz előnyöm, hogy jó a fülem, és szeretem elemezni, amit csinálok, ráadásul elég világosan tudom, mit szeretnék. A kreatív zenei elme nagy adottság, nagyon örülök neki.

Válasszon karmestert és kérem, írja le, hogyan dolgozik.

Ó, annyira különbözőek! Abbado például szinte alig beszélt a próbákon, vagy amit mondott, nem volt túl érdekes. A próbái nem voltak inspiratívak, de a koncerten egyszerűen varázslatos volt: nagyon intenzív, ugyanakkor nagyon szelíd. És akkor ott volt Solti, aki minden energiáját a próbáknak szentelte, el kellett menni a szállodájába is próbára, megebédeltetett, aztán próbáltunk, próbáltunk és próbáltunk; megragadta az ember karját és úgy magyarázott, csak úgy lángolt a zenéért. Ami a zenének nem tett mindig jót, de ezzel együtt fantasztikus volt.

Rácz Judit