Nem túlzok, amikor azt mondom: mindent, amit zenészként elértem, Weiner Leónak köszönhetek…. Számomra mindig Weiner volt és marad is „a zenész" kiemelkedő mintaképe.

Solti György

Szokolay Balázs és Beischer-Matyó Tamás kapta 2024-ben a Bartók–Pásztory-díjat

2024. március 25.

A Zeneakadémia vezetősége a hagyománynak megfelelően március 25-én megkoszorúzta Bartók Béla sírját, majd a Bartók–Pásztory-díj kuratóriuma átadta az idei elismeréseket, amellyel idén Szokolay Balázs zongoraművészt és Beischer-Matyó Tamás zeneszerzőt tüntették ki.

A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem minden évben Bartók Béla születésnapján hozza nyilvánosságra a Bartók–Pásztory-díjjal kitüntetett két művész – egy előadóművész és egy komponista – nevét. Az elismerést a zongoraművész-zeneszerző özvegye, Pásztory Ditta alapította végrendeletében, 1984 óta minden esztendőben olyan, kimagasló tevékenységet végző magyar művészek kaphatják meg, akik munkásságukkal jelentősen hozzájárultak a hazai zenei élet fejlődéséhez, a bartóki szellemiség megőrzéséhez.

A kitüntetettekről határozó kuratórium elnöke a Zeneakadémia mindenkori rektora, jelenleg az ezen feladatokat ellátó oktatási rektorhelyettes, Dr. Kutnyánszky Csaba – aki az ünnepségen köszöntőt mondott, és felolvasta a végrendelet vonatkozó részét –, a testület tagjai pedig az intézmény neves oktatói.

Szokolay Balázs Liszt-díjas zongoraművész, a Zeneakadémia tanára, már több évtizede a hazai és nemzetközi hangversenyélet magasan jegyzett személyisége, a magyar zene nagykövete szerte Európában és a világban – írta a díjazottról laudációjában Falvai Sándor zongoraművész, a Zeneakadémia professor emeritusa és volt rektora. „Ahhoz a művésztípushoz tartozik, akinek génjeiben van a zene. Ezt a mélyről fakadó, természetes, őszinte és erős kapcsolatot éreztem mindig játékát hallgatva, és ezt honorálta szeretetével és lelkesedésével hangversenyeinek közönsége is” – hangsúlyozza.

Beischer-Matyó Tamás Erkel-díjas zeneszerző, egyetemi adjunktus a magyar zenei élet elismert alkotója, életművének egyik fontos eleme a vokális zene – olvasható Bella Máté zeneszerző, a Zeneakadémia oktatójának méltatásában. „A magyar zeneszerzés tradíciónak máig meghatározó része a Kodály Zoltán nevével fémjelzett kórustradíció, amely amellett, hogy nemzetközileg is meghatározó, hatása a mai napig transzgenerációs sémaként is működik a magyar zeneszerzők vokális gondolkodásában. Beischer-Matyó Tamás művészete az igen míves magyar vokális zenei hagyományból bontakozik ki és lép a modernitás útjára, a lehető legmagasabb szintű mesterségbeli tudással és alkotói elkötelezettséggel. A 21. századi vokális zene romantikus természetű és érzelmű mestere, aki a műveit addig csiszolja, amíg meg nem találja tökéletes formájukat. Olyan szerző, akit kifejezetten inspirál a szövegek érzelemközpontú, ezáltal zenéjén keresztül direkt módon is érvényre jutó kifejezésmódja” – teszi hozzá.

Beischer-Matyó Tamás és Szokolay Balázs (fotó: Zeneakadémia - Mudra László)
 

Szokolay Balázs 1961-ben született, 1970-ben került a Zeneakadémia előkészítő tagozatára, ahol 1977-ig Máthé Miklósné tanította. Ezt követően Kadosa Pál és Kocsis Zoltán növendékeként tanult az intézményben, zongoraművészi diplomáját 1983-ban szerezte meg. Még ez előtt, rangos hazai és külföldi versenyeken aratott sikerei nyomán elindult művészpályája. Gazdag repertoárja minden stílust magában foglal Bachtól és Mozarttól Bartókig és Kurtágig. Hivatott Liszt-előadó. Néhány évvel ezelőtt készült h-moll szonáta felvételét a kritika nagy lelkesedéssel fogadta. Több mint 60 CD-felvétele készült, Grieg-lemeze 1992-ben az év albuma lett Londonban. Kamarazenészként gyakran lépett fel Perényi Miklóssal, Kocsis Zoltánnal, az Amadinda együttessel, a külföldi partnerek hosszú sorából Clemens Hagen, Jean-Efflam Bavouzet és Aurele Nicolet emelendő ki. A világ több rangos intézményében tartott mesterkurzust, vagy volt vendégprofesszor.

Beischer-Matyó Tamás 1972-ben született, zenei tanulmányait a Pécsi Művészeti Szakközépiskola karvezetés és zeneszerzés szakán kezdte el 1987-ben, Győrffy István osztályában, a Zeneakadémián 1991-től először karvezetés és ének-zenetanár, majd a következő évtől később zeneszerzés szakon tanult, ahol főtárgy tanárai Orbán György és Soproni József, karvezetés tanárai pedig Párkai István és Hartyányi Judit voltak. Az intézményben 2011-ben szerzett doktori fokozatot. 1997-től 2010-ig a Bartók Konzervatórium összhangzattan tanára volt, 1998-tól 2023-ig pedig a Zeneakadémián szolfézst, zeneelméletet, transzponálást és partitúraolvasást oktatott. Jelenleg a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanít zenei írás és olvasás tárgyat. Tagja a Magyar Zeneszerzők Egyesületének, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének és köztestületi tagja a Magyar Művészeti Akadémiának. Olyan jelentős együttesek mutatják be kompozícióit, mint a debreceni Kodály Kórus, az Angelica Leánykar, a Nemzeti Énekkar és a Magyar Rádió Énekkara. Hangszeres műveit jelentős együttesek mutatták be, például az Alba Regia Szimfonikus Zenekar, a Budafoki Dohnányi Zenekar és az Anima Musicae Kamarazenekar. Jelentős számú kamaraműve és zenekari darabaja mellett kiemelkedik öt operája, három oratóriuma, nyolc kantátája, ötvenhárom kórusműve és hatvanöt különböző hangfajokra írt dalkölteménye.

Az ünnepélyes díjátadót megelőzően koszorút helyezett el a Farkasréti temetőben, Bartók Béla síremlékénél a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem több vezetője és az elismerésről döntő kuratórium tagjai.

Az eseményen a Népzene Tanszék hallgatója, Balogh Marianna énekelt Bartók által gyűjtött népdalokat. Emlékbeszédet tartott Vikárius László, a Zeneakadémia egyetemi tanára, a HUN-REN BTK Zenetudományi Intézet Bartók Archívumának vezetője, ez az alábbiakban olvasható. 

Bartók a művészi alkotómunkáról

Megemlékezés Bartók Béla születésének 143. évfordulóján

1941-ben – visszatekintve egész addigi zeneszerzői életművére – Bartók úgy nyilatkozott, hogy fejlődése következetes volt és egyenes vonalú. Csupán az 1926-os évet emelte ki, amikor is – idézem – „művem kontrapunktikusabbá vált és egyúttal egészében egyszerűbbé is.” A zeneszerzői nyelv tudományos vizsgálata azóta is többször igazolta az önértékelés pontosságát. E nyilatkozatot követően kellett szembenéznie azonban élete egyik legválságosabb, újabb cezúrát jelentő időszakával. Így írt angol kiadójának, Ralph Hawkes-nak 1942 tavaszán, amikor az új művek tervéről érdeklődött: „A művészi alkotómunka általában az erő, a jókedv, az életöröm stb. túláradása – mindezek nálam, sajnos, hiányoznak jelenleg.” Tudjuk, hogy utóbb barátok összefogásának és legfőképp Serge Koussevitzky kompozíciós megrendelésének hála ismét egy csodálatosan termékeny alkotókorszak kezdődött Bartók utolsó éveiben. Ugyanakkor távolról sem ez volt az első időszak, amikor átmenetileg – látszólag – szünetelt a komponálás. A zeneszerző születésének 143. évfordulóján talán nem indokolatlan, ha utánagondolunk az efféle „szünetek” szerepének, sőt jelentőségének az alkotó pályáján. Ebben az összefüggésben pedig hadd idézzem föl különösen a zeneszerző egy másik, épp 100 évvel ezelőtti látszólag „terméketlenebb” időszakát, melyből az a bizonyos 1926-ra datált stílusbeli megújulás is alighanem merítkezett.

Visszatekintve az 1924-es évre a zeneszerző maga jellemezte önmagát – alighanem éppoly keserűen mint az imént idézett későbbi levelében – „ex-zeneszerző”-nek. A zenekritikus Calvocoressinek írta: „Úgy látszik, hogy a kapcsolat köztem és Anglia közt teljesen megszakadt: sem oda nem hívnak, sem műveimet nem játsszák. Részben én is oka vagyok ennek, amennyiben ex-zeneszerző lett belőlem.” A közvetlen elmúlt időszakot pedig összefoglalóan így jellemezte:

„Igen nehéz időket kellett átélnem: betegségek a családban és különféle más gond és baj! úgy hogy egyáltalában alig volt kedvem és időm bármihez is. Ez az 1 1/4 év elmúlt, anélkül, hogy akárcsak egy hang új zenét leírtam volna.”

A történész természetesen számon tartja – méghozzá jelentős eredeti műként – az említett időszakban komponált öt különleges szlovák népdalfeldolgozást, a Falun ciklust. Ám Bartók mégiscsak úgy érezhette, figyelmen kívül hagyva ezt az akkor talán még elsősorban személyes indíttatásúnak tekintett művét, hogy „egy hang új zenét” sem írt le.

A lélektan ismeri az „alkotói szünet” jelenségét, mely, úgy tetszik, lényeges, sőt nélkülözhetetlen tartozéka az alkotói folyamatnak. Bartók esetleges alkotói szünetei is ilyennek tűnnek. Legkorábbi a zeneakadémiai tanulmányok idején tapasztalt elbizonytalanodással függ össze, amikor ő maga jegyezte meg elégedetlenül: Gruber Emmánál tett első látogatásakor azért nem kapott zongorajátékáért „bókokat”, „mert nincs saját szerzeményem”. Ugyan 1913-ban még azt írta, hogy az asztalfióknak is komponálhat, abból az időszakból apró pedagógiai zongoradarabokon túl alig tudunk elkészült kompozícióról. (Közben persze intenzív népzenei gyűjtőmunkával volt elfoglalva Erdélyben és Algériában, s megjelent első népzenetudományi monográfiája a bihari román népzenéről.)

Bartóknak 1923-ban a Ziegler Mártával való házasságának felbontása és a Pásztory Dittával való házaságkötése után egészen újonnan kellet berendezkednie. Az 1924-es év

derekán – július 31-én –, e „nehéz időkben” született meg második fia, Péter. Volt azonban egy fontos zeneszerzői feladat is, mely Bartókot – mondhatni – hátráltatta, akár gátolta: harmadik színpadi műve, A csodálatos mandarin öt éve félretett fogalmazványának kézirata. Bartók nem szeretett munkákat félbehagyni, s ha valamit nem volt módja egyvégtében elvégezni, ahhoz akár évekkel később is visszatért. Legnyilvánvalóbban, s leglátványosabban nagyszabású népzenetudományi munkája tanúskodik erről.

Azért sem indokolatlan épp a népzenei munkákra hivatkoznunk, mert 1924 őszén egy fontos bukaresti koncertút alkalmával sikerült megállapodást kötnie a számára különösen kedves román kolinda-gyűjteményének kiadási tervéről. S alighanem azonnal az újabb tudományos könyvkézirat elkészítéséhez fogott, mely azután egészen 1926 májusáig lekötötte. E munka azután mennyi frusztrációval járt! (Végül sem az Oxford University Press, sem a Román Akadémia nem tudta vállalni a munka megjelentetését, s így egy évtizeddel később Bartók saját költségén jelentette meg könyv leglényegesebb – zenei – részét.) De ugyanakkor mennyi felfedezést is tartogatott! (A Cantata profana balladájának kiválasztása, a librettó megalkotása s a komponálás a kolinda szövegek irodalomtudományi igényű rendszerezése nélkül aligha lett volna lehetséges.) A kolinda-gyűjtemény kéziratának elkészítése kedvéért Bartók félretette a szlovák gyűjtés utolsó kötetének kéziratát is, melyen azt megelőzően dolgozott.

Mind e fontos tudományos munkák közepette is kiemelkedett azonban az 1924-es év tényleges zeneszerzői teljesítménye, A csodálatos mandarin partitúrájának befejezése. Egyik legeredetibb és legerőteljesebb művének kidolgozása közben a zenét is valamelyest revideálta, korszerűsítette. Calvocoressinek írván azért erről is megemlékezett: „Nagy fáradsággal és bajjal végre a „Csodálatos mandarin”-om partitúráját nyáron és ősszel befejeztem”.

Az „egy hang új zenét sem írtam” megjegyzés azonban még valami fontosat sejtet. Az életmű látszólag különálló kompozíciókban manifesztálódó alkotásai mögött egy hosszabb távú program lehet. Erre vall az 1941-es nyilatkozat is fejlődésének „következetességé”-ről. Amikor a zeneszerző elégedetlen saját teljesítményével, az azért lehet, mert csak általa ismert, magának kitűzött programban érzi az elakadást.

A tényleges tudományos és zeneszerzői teljesítménynél is nyilvánvalónak látszik – legalább utólag –, hogy az 1924–25-ös időszak viszonylagos zeneszerzői visszahúzódása nélkülözhetetlen volt ahhoz a döntő stílusbeli megújuláshoz, ami a kolinda-könyv lezárását követő szinte valóban „túláradó” kompozíciós terméshez vezetett, amit az 1926-os zongorás esztendőként szoktunk emlegetni, s amit maga Bartók is stílusfejlődése kiemelkedően fontos állomásaként jellemzett. A nagy alkotót talán éppen ez jellemezheti: a megújulásra való nem szűnő képesség, mely Bartók életművét a kezdetektől a legutolsó művekig végigkíséri. S aminek a terméketlennek tetsző időszakok is – bármily nehéz lehetett elszenvednie azokat–nélkülözhetetlen, kikerülhetetlen építőkövei voltak.

Vikárius László