Szólista kamarazenészek
Nehezen találunk a legklasszikusabb hangszeres műfajok közt olyat, amelyben Beethoven ne számítana etalonnak. Nem kivétel ez alól a zongoratrió műfaja sem, amelynek komolyságát tovább fokozza, hogy sokan a formációt a kamarazene csúcsaként tartják számon. De mitől olyan különlegesek a Beethoven-triók, és milyen kihívásokat tartogatnak az előadók számára? A Beethoven összes zongorás trióját megszólaltató sorozat apropóján Várjon Dénessel beszélgettünk.
Több koncerten, komoly műsorokkal hallhattuk Önt mostanában Beethovent játszani. Nem olyan rég, a zeneszerző összes zongoraversenyének zeneakadémiai előadása kapcsán úgy nyilatkozott, hogy zenei pályája szempontjából Beethoven jelenleg a legaktuálisabb szerző. Mit jelent pontosan, miben nyilvánul meg ez az aktualitás?
Mostanában valóban nagyon fontos szerző az életemben Beethoven, talán Schumann mellett a legfontosabb. Mindig nagyon szerettem, azonban az elmúlt három-négy évben vált meghatározó jelentőségűvé számomra. Rengeteg művét játszom, nagyon sok zongoraszonáta mellett szinte az összes kamaraművet, valamint a zongoraversenyeket is. Három évvel ezelőtt, amikor először tértem vissza hosszú idő után a Marlboro Fesztiválra az USAba, az egyik mű, amellyel négy héten keresztül foglalkoztam, az op. 70-es D-dúr trió volt. Ez alatt az idő alatt is sokat mélyült a szerzővel való kapcsolatom, emlékszem, nagyon sokat hallgattam akkoriban a vonósnégyeseket is. Megfogott Beethoven sokfélesége és az a hihetetlen fejlődés, amely az op. 1-es trióktól – amelyek tökéletes darabok, és a fiatal szerző fegyvertárát, karakterét már teljességében mutatják – a késői darabokig töretlenül ível. A korai műveket én viszonylag későn fedeztem fel, először leginkább az úgynevezett középső korszak érdekelt. Most nagyon közel állnak hozzám a korai darabok, amilyenek például az op. 1-es triók, a B-dúr zongoraverseny, vagy például az op. 7-es Esz-dúr szonáta. Ezeknél a daraboknál is elképesztő sokféleséget lehet megfigyelni, mindegyik mű egy külön világ.
Beethoven zongorás triói gyakran a zongoraversenyeihez hasonló technikai felkészültséget igényelnek. Melyik műfaj jelenti a nagyobb kihívást?
Beethoven triói zongorista szempontból is nagyon igényes művek, bár a saját szólamukról valószínűleg a hegedűsök és a csellisták is ugyanezt mondanák. De fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a szerzők általában ugyanolyan igénnyel írták a zongoraszólamot kamarazenei műveikben is, mint például a zongoraversenyeikben, a kamaraművek tehát (az általános vélekedéssel szemben) semmivel sem könnyebbek a versenyműveknél. Beethoven a hangszerhez mindig ugyanazzal a bőséggel fordult, minden műve hihetetlenül nagy lehetőségeket ad a zongoristáknak.
Várjon Dénes (Fotó: Zeneakadémia / Mohai Balázs)
Beethoven sok más művéhez hasonlóan a triókhoz is gazdag történeti háttér kapcsolódik. Rudolf főherceg, akinek az utolsó triót ajánlotta Beethoven, a zeneszerző egyik legnagyobb támogatója, rengeteg más, jelentős művének (IV. és V. zongoraverseny, „Les Adieux” és „Hammerklavier” szonáta, Missa solemnis, Nagy Fúga) is dedikáltja volt. Van-e jelentősége az ehhez hasonló keletkezéstörténeti szempontoknak az előadás, a zenei interpretáció szempontjából?
Egy mű keletkezéstörténete mindig nagyon érdekes, és ugyanez érvényes a szerzői dedikációk hátterére is. A Rudolf főhercegnek ajánlott művek esetében ez a gesztus hangsúlyosan fontos – elég, ha a „Les Adieux” szonátára gondolunk. Általában azt gondolom, hogy minden adat, levél, hiteles történeti dokumentum megismerése elmélyíti az előadó egy adott darabhoz fűződő viszonyát, amely aztán élményszinten is megjelenik egy előadásban.
Milyen helyet foglalnak el Beethoven triói a zongorás triók irodalmában?
Beethoven a triók műfajában is óriásit alkotott, teljesen újat, amely azonban sok szállal kötődik a múlthoz. Számomra Haydn hatása Mozarténál erősebben nyilvánul meg Beethovennél, és koncertprogramokban is úgy érzem, hogy a Haydn- és Beethoven-művek nagyon jól hatnak egymásra, míg ugyanezt Mozartról és Beethovenről nem mindig tudom elmondani. Ez persze nagyon szubjektív érzet, de számomra a beethoveni triók zenei nyelvezete leginkább Haydn műveiből nő ki és fejlődik tovább, nagyon hamar rátalálva a saját útra. Emellett érdekes azt is megfigyelni, hogy a későbbi szerzőkre milyen erősen hatott Beethoven – én néha úgy érzem, hogy foszlányokban szinte magában hordozta, megelőlegezte egy-egy későbbi szerző zenéjét. Elég, ha az op. 70-es Esz-dúr trió „Schubert-hangjára” gondolunk, vagy azt a nagyon sokszor érezhető hatást állítjuk középpontba, amelyet Schumannra gyakorolt Beethoven. Számomra például az op. 101-es A-dúr zongoraszonáta egyértelműen Schumann zenéjének irányába mutat előre.
A zongoratrió műfaját sokan a kamarazene egyik csúcsának tekintik. Mi indokolja ezt, miben áll a műfaj különlegessége?
Egyszerre nagy öröm és kihívás zongoratriót játszani. A három hangszer szerepe ebben a formációban különleges egyensúlyban van: mindhárom előadónak egyszerre kell „szólista” és „kamarazenész” szerepet betöltenie, így ebből a szempontból nagyon más, mint például egy vonósnégyes.
2016 tavaszán a Zeneakadémián Keller Andrással és Perényi Miklóssal alkotnak majd egy triót. Mindhárman kiváló szólisták és kamarazenészek is egyben, akik kiforrott előadói stílussal, határozott zenei elképzelésekkel bírnak. Hogyan születik meg egy ilyen komoly vállalkozás esetén a művek előadásával kapcsolatos közös koncepció?
Keller Andrással és Perényi Miklóssal – a legkülönbözőbb formációkban – évtizedek óta zenélek együtt. Rengeteg közös koncert van mögöttünk, szonátaestek, zongoranégyesek, kvintettek és néhány triókoncert is, úgyhogy nagyon jól ismerjük egymást. András és Miklós persze nélkülem is rengeteget játszottak együtt. Nagy örömmel és várakozással tekintek mind a koncertek, mind a próbák elé – nagyon izgalmas időszak lesz, remélem, mindhármunk számára.
Belinszky Anna