Tradíció és innováció, kortárs művészet és 21. századi hozzáállás

Január óta tanszékvezető, ez lesz az első teljes tanéve. Mik a tervei, és mit sikerül ezekből már most megvalósítani?

Nagy megtiszteltetés egy ilyen patinás intézményben dolgozni. Az, hogy a Zeneakadémia szenátusa nagy többséggel támogatta a pályázatomat, számomra nem egyéni siker, sokkal inkább egy közösségi megbízás. Számtalan projekttel és koncerttel a hátam mögött ez az első ilyen jellegű felkérés. Hatalmas lehetőség, de egyúttal hatalmas felelősség is. Úgy érzem, hogy jól tudom kamatoztatni az eddigi tapasztalataimat, beleértve az elmúlt 10 év egyetemi tanítási és oktatásszervezési gyakorlatát is.

A pályázatomban olyan programot vázoltam, amely úgy ad választ a 21. század kihívásaira, hogy közben épít az intézményi hagyományokra és jó gyakorlatokra is. Olyan ez, mint a zenei lex minimi, vagyis a legkisebb mozgás elve az összhangzattanban: a közös hangokat megtartjuk, biztosítva a stabilitást és a folytonosságot, a mozgó hangok pedig a dinamizmust, az energiát jelentik a képletben. 15 év kellő időtáv ahhoz, hogy összegezzünk, levonjuk a tanulságokat, nagy levegőt vegyünk és újult erővel lássunk neki az újabb ciklusnak.  

Egészen más típusú kihívások elé nézünk, hiszen 15 évvel ezelőtt egy – főként a tudományos eredményekre alapozó – „zöldmezős beruházás” valósult meg, most pedig a gyakorlati tapasztalatokkal is számolhatunk. Bizonyos értelemben korszakhatáron állunk, hiszen mindenhol azt látjuk, hogy a 20. században szocializálódott szakemberek adják át a stafétát egy fiatalabb generációnak; két évszázad üzen egymásnak. Végül a szomszédban dúló háború hatásait se felejtsük, ezzel szerintem senki sem számolt.

Első lépésként áttekintettem a tanszék teljes képzési szerkezetét, összevetve az induláskor kitűzött célokat a mai megvalósítással és igényekkel. Talán a legfontosabb teendő, hogy megpróbáljuk az elméleti és a gyakorlati tárgyak arányát a gyakorlat irányába eltolni. Véletlen egybeesés, hogy a most megváltozott felsőoktatási törvény is segíti ezt a folyamatot, hiszen az új képzési és kimeneti követelményrendszer miatt a tanárképzést – nemcsak nálunk, minden egyetemen – át kellett szabni. Ennek keretében kollégáimmal átdolgoztuk a kredithálót, beépítve az elmúlt 15 év tapasztalatait.

A gyakorlatot erősíti például a klasszikus és jazz szakok mintájára átalakított kamarazene rendszere is. Eddig a néhány kamarazenei csoportunk egy-egy szűk, meghatározott zenei anyaggal foglalkozhatott, most a teljes tanszék összes – körülbelül 80 – diákja úgy alakíthat különböző formációkat, ahogyan szeretne, és ők választják meg azt is, hogy mit játszanak. Nagyobb szabadság, erősebb motiváció.  

Az nyilvánvaló, hogy a népzenéhez köthető közös ismeretkörök esetén erősebb koordinációra van szükség: egymást támogató modulok kialakításával a szükséges ismereteket lefedő tudásháló képezhető akár alacsonyabb óraszámban is. Ennek keretében igyekszünk csökkenteni az ismétlődő témaköröket, meghatározni a hangsúlyokat és oktatói műhelymunkával hatékonyabban kihasználni az órakeretet.

A népzene különböző történeti rétegei folyamatos kölcsönhatásban voltak az adott kor műzenéjével, így természetesen adódnak a kapcsolódási pontok. Minden zeneakadémista tanul zenetörténetet, zeneelméletet, szolfézst, emellett a mi növendékeink népzenetörténetet, népzeneelméletet, lejegyzést, repertoárismeretet is, szinte meg van duplázva a tananyag. Ezt így örököltük és most az a feladat, hogy újragondoljuk az egyes tantárgyak határait és határterületeit: melyik anyagrész mihez tartozzon inkább, milyen hangsúlyokkal és racionálisabb szervezéssel tudjuk támogatni a képzés egyéb területeit.

Rendkívül fontosnak tartom a tanszéki kommunikáció különböző szintjeinek fejlesztését. A cél egy olyan kapcsolati háló létrehozása és működtetése, amely a tanszék belső gyakorlatától egészen a nemzetközi kapcsolatok ápolásáig nyúlik. Ilyen a tanárok és a diákok közötti, a tanszéken belül és az egyetemmel zajló kommunikáció. Fontos, hogy meghallgassuk a növendékeket, és a tapasztalataikat becsatornázzuk a kurzusok kialakításába. A tanszéki értekezletekre meghívjuk a hallgatói önkormányzat képviselőit is, igyekszünk jobban megszervezni a fogadóórákat. A kommunikációhoz tartozik az is, hogy a különböző elméleti tárgyakat tanító tanárok is rendszeresen beszélgessenek egymással, már itt derüljön ki például, hol vannak fölösleges párhuzamosságok. A tanszékek közötti párbeszéd pedig sok értékes tapasztalathoz juttathat, mint ahogyan az is, hogy megindul egy együttműködés a többi művészeti egyetemmel vagy a népzenével foglalkozó intézményekkel: a Néprajzi Múzeummal, a Hagyományok Házával. Hiszem, hogy lépésről lépésre mindez megvalósítható.

Jubileumi év az idei, a népzenei képzés 15 évvel ezelőtt indult meg a Zeneakadémián. Azelőtt senkinek sem jutott eszébe, hogy népzenét oktasson felsőfokon, és tanárokat képezzen?

Távolabbról kezdem, mert messzebbre nyúlnak a gyökerek és az okok. Elmondhatjuk, hogy Magyarország nagyon rangos és egyedülálló népzenekutatói hagyománnyal rendelkezik, 120 éves történettel, kezdve Kodállyal, Bartókkal, Vikár Bélával. Ezzel párhuzamosan, a hetvenes években bontakozott ki egy másik szellemi vagy inkább gyakorlati irányvonal, a táncházmozgalom, amely a világszerte ismert revival mozgalmak közé tartozik, így is szoktunk hivatkozni rá. Ehhez már népzenei együttesekre volt szükség, a zene pedig az előbb említett kutatásból táplálkozott, és a két irányvonal később is erős kölcsönhatásban maradt. A táncházmozgalom tudásátadási igénye és gyakorlata a kilencvenes évek elején kezdett intézményesülni. 1990-ben önálló intézménnyé vált az Óbudai Népzenei Iskola, majd az évtized végére elkészült az alapfokú népzeneoktatás tantervi, valamint a népzenész szakképesítés tantárgyi programja is: vagyis megteremtődtek a népzeneoktatás jogi és adminisztratív keretei a közép- és az alapfokú iskolákban. Ezeket a programokat a revival mozgalom jeles képviselői írták, és utólag azt kell mondanom, hogy nagyon komoly munkát végeztek. Így már nemcsak táncházakban és táborokban lehetett ellesni egymástól a muzsikálást. Ugyancsak ebben az évtizedben, 1991-ben először indult népzenéhez kapcsolódó tanárképzés a Nyíregyházi Tanárképző Főiskolán. Én is – hasonlóan a magyar revival szinte minden jelentős képviselőjéhez – ott szereztem az első diplomámat. Ez a képzés nem illeszkedett teljes mértékben a magyar oktatási rendszerbe, ugyanis így nem a művészeti, hanem a közismereti tanárképzésben lehetett ének-zene – népzene szakpárban képesítést szerezni, amely mégis a művészeti területen biztosított jogosítványokat.

A bolognai rendszerként elhíresült oktatási irányelvek hatására alakult ki Magyarországon az a jogi környezet, amelyben elindulhatott a népzenei képzés a Zeneakadémián. Fontos volt ez a népzene társadalmi megítélése szempontjából is, hiszen végre nem közismereti tantárgyként kellett tekintenünk a népzenére – mint a rajzra vagy az ének-zenére –; ugyanarra a helyre került, mint a művésztanárok által oktatott klasszikus vagy a jazz szakirányok.

Milyen jövőképet lát maga előtt?

Engedje meg, hogy idézzek a jubileumi koncertsorozathoz írt gondolataimból: „Milyen feladatokat tartogat a jövő? Talán a legfontosabb, hogy a Népzene Tanszék pontos önképet alakítson ki és a kulturális élet karakteres szereplője legyen a kutatás és revival mozgalom mellett. Olyan ez a három terület, mint három testvér: ezer szálon kötődnek egymáshoz, de mégis külön személyiség mind. Korszakhatáron állunk, a népzenét hordozó kis közösségek felbomlottak, sorban távoznak utolsó képviselőik. A fiatalokat úgy kell bevezetnünk tehát a népzene világába, hogy már nem számíthatunk a hagyomány szereplőinek múzsacsókjára.”

Ahogy már említettem, 15 év után fontos és jó visszatekinteni, összegezni és feltenni a kérdést: hol a helyünk a 21. század Magyarországának kulturális vérkeringésében? Mitől hatékony a tudásátadás? Hogyan hasznosul mindez a különböző kulturális színtereken?

A tudásátadás módszerei például ma már jóval sokrétűbbek, mint amikor a frontális oktatás volt az egyeduralkodó.  Át kell tekintenünk a tananyagokat olyan szempontból, hogy mely ismertkörök működnek a digitális oktatásban, és melyek azok a tudáselemek, amihez mindenképp élő tanerő kell, mert másképp nem lehet átadni. Vagyis a jelenléti oktatásban lehetőleg ne töltsük azzal az értékes időt, amit másképp is meg lehet tanítani: például a tanár ne gyakoroltasson hangközöket a növedékkel, azt egy online eszköz segítségével is meg lehet tanulni, és elég jól mérhető az eredmény.

A 21. században megváltoztak az igényeink és a fiatalokat érő hatások. Nagyon meg kell becsülnünk, ha ma valaki arra adja a fejét, hogy zenész legyen, akiben erős elhivatottság munkál. Ezt nekünk, tanároknak tisztelnünk kell, és muszáj másképp viszonyulnunk a növendékekhez. Pontosan értenünk kell ennek a generációnak a viszonyát a kulturális színterekhez. Óriási felelősség, hogy az információ, amire a hallgatóknak szükségük van, eljut-e hozzájuk, megtalálják-e azokat az egyéni tanulási utakat, amelyeken haladhatnak. Tanári oldalról pedig azokat az embereket hívjuk-e be az alkotás bűvkörébe, akik olyan tudást és tapasztalatot hoznak a tanszékre, amely sehol máshol nem elérhető.

A pályázatomban pontosan leírtam ezt a folyamatot. A világ változása természetes jelenség, amelyre csak rugalmas rendszerek képesek válaszolni. Minden lehetőséget meg kell ragadni, hogy ezt a rugalmasságot elérjük: inter- és transzdiszciplinaritáson alapuló struktúrák kiépítése, a kutatás támogatása, az innováció és a kreatív energiák mozgósítása. A jövőbe tekintve olyan műhelyeket látok, ahol együttműködés mellett érvényesül az egyéni szabadság, és az alkotás légkörében mindenki mer önállóan dönteni. Biztos vagyok abban, hogy így lehet mozgósítani a tudást, és erre a legalkamasabb az egyetemi közeg, hiszen mindig is ez volt az új gondolatok kidolgozásának műhelye, ösztönözve az újítókat és egyúttal támogatva a hagyományőrzőket. E két embertípus harmonikus együttműködése és a kölcsönös megbecsülés eredményez kézzelfogható eredményeket.

A Zeneakadémián számos népzenei koncert van, de sajnos azt látni, és ez a Covid előtt is így volt, hogy nincs teltház ilyenkor. Lehetséges, hogy a népzenét szerető közönség nem talál ide?

Igen, ezt érzem én is, és azt gondolom, hogy ennek oka éppen a zeneakadémiai képzés és a revival mozgalom viszonyának a tisztázatlansága. Ahogy korábban említettem, nagyobb erőfeszítésekre van szükség az önkép meghatározásához és megfelelő kommunikációjához. Az, hogy befogadott bennünket a Zeneakadémia, a zeneoktatás csúcsintézménye 15 évvel ezelőtt, egyfajta szorongással teli izgalommal töltötte el a szakmát. Megismétlődött az, ami az alap- és középfokú tantervek megírásánál: megpróbáltunk minden ismeretet belelapátolni a kredithálóba. Csak zárójelben teszem hozzá, hogy ez teljesen természetes folyamat, ha úgy tetszik, történelmi szükségszerűség volt. Az új, magas presztízsű hely olyan képzettársításokat eredményezett, amely ahelyett, hogy megerősítette volna, inkább elmosta a különböző területek határait. Összemosódtak a kutatás, a revival és az egyetemi szféra feladatai, felelőssége és kompetenciája. Ezt kell most szétszálazni, megérteni és különböző fórumokon – sok-sok együttműködéssel – szakmai párbeszédet indítani a témában.

Sokak számára máig szokatlan, hogy e patinás, aranyozott, Zsolnay-csempés falak között népi hangszerek töltik meg a színpadot. Fontos feladatunk, hogy a népzene felhasználásának különböző színtereit megnevezzük, és funkcióját ezekben a terekben meghatározzuk. A néprajzi szakirodalom a hagyományhasználat ezen módjára alkotta meg a folklorizmus fogalmát, amely számos formában valósulhat meg a művészi folklorizmustól a tudományos- vagy éppen a pedagógiai szemléletig. Tudományos folklorizmusnak számít például Bartók és Kodály népzenekutatói munkássága, de amikor inspirációs forrásként feldolgozzák, műveikbe átemelik az anyagot, az már művészi folklorizmus. Amikor egy népzenészt felkérnek, hogy játsszon egy állami rendezvényen vagy egy kiállításmegnyitón népviseletben, az reprezentációs folklorizmus, hiszen ebben az esetben nem az előadó személye a fontos, itt a folklórtermék szimbólumként jelenik meg. Ha a folklór bizonyos elemeit didaktikai szempontok szerint elrendezzük, majd ki- és bemeneti követelményeket társítunk hozzá, ez a pedagógiai folklorizmus. Ide tartozik a kosárfonó tanfolyam és az egyetemi képzésünk is.

Ezek azok a színterek, amelyeket tudatosítanunk kell, és amelyek különböző anyagot kívánnak: máshogy válogat egy népzenész, ha egy tudományos előadást illusztrál, ha tanít, vagy ha kortárs művészként felmegy a színpadra. Ez a népzenészek számára ismert tény egy új típusú szakmai párbeszédet generál, amelynek fontos résztvevője lesz a tanszék szellemi műhelye.

És így megtalálja a közönségét egy népzenei koncert a Zeneakadémián?

Biztos vagyok benne. Ma már mást várunk egy zeneakadémiai népzenei koncerttől: zenei élmény legyen, ne csupán illusztráció. Eleinte újdonság volt, hogy megszólalt például egy Bartók-zene inspirációs forrása eredeti formájában, mondjuk vonószenekarral vagy énekelve. Fontos volt ez ahhoz, hogy megértsük ezt a szintézist, de ennél sokkal szabadabban is tudnak dolgozni az alkotók, ha hagyjuk, sőt ösztönözzük őket. Ha a Zeneakadémián kimegyek a színpadra, akkor elsősorban kortárs művész vagyok, aki a zeneiségét éppen egy népi hangszerrel fejezi ki. Ez nagyon fontos különbség a táncházban muzsikáló, hangulatot teremtő zenész, az 1973-as gyűjtést egy az egyben bemutatni kívánó népi hegedűs és a kortárs művész között. Egyik sem kis feladat, de mindegyik más szelete a kultúrának. Tehát vannak különböző színterek különböző szerepekkel és szereplőkkel. Hiszek abban, hogy sok-sok találkozással, beszélgetéssel, konferenciával, koncertekkel és jó kommunikációval a közönségben is tudatosíthatók ezek. Így megtalálja a közönségét mindenki, és fordítva: tudatosan hozzunk létre olyan programokat, amelyek tényleg a Zeneakadémiára vannak szabva.     

- Zeneakadémia, Mester Ágnes