Concerto Budapest / Mozart-nap 3.

2023. március 5. 16.30-18.00

Nagyterem

Concerto Budapest / Mozart-nap 3.

Szimfónia és sinfonia concertante

Mozart: Esz-dúr sinfonia concertante, K. 364
Mozart: 39. (Esz-dúr) szimfónia, K. 543

Kelemen Barnabás (hegedű), Kokas Katalin (brácsa)
Liszt Ferenc Kamarazenekar
Vezényel: Takács-Nagy Gábor

A sinfonia concertante Mozart korának kedvelt műfaja volt, és ahogy a neve is jelzi, alapvetően a szimfónia és a versenymű keveréke, mely csodálatos módon egyesíti azok különböző sajátosságait. Haydnhoz hasonlóan Mozart is maximálisan kihasználta meglehetősen szerény zenekari együttesét; a műben nincsenek ütőhangszerek, még fuvolák vagy Mozart szeretett klarinétjai sem, ellenben a brácsákat kettéosztja a gazdagabb vonóshangzás érdekében. Sokak szerint az Esz-dúr sinfonia concertante (K. 364) Mozart legnagyszerűbb „hegedűversenye”, mely a szerző öt hivatalos hegedűversenyét is felülmúlja. Ugyanakkor a brácsa szerepe itt egyáltalán nem másodlagos. Mozart második szólista hangszerének megválasztása igen sokatmondó: bár kiváló hegedűs volt, ő maga szívesen játszott brácsán a vonósnégyes-együttesekben, hiszen akárcsak Johann Sebastian Bach, ő is szeretett a harmónia közepén elhelyezkedni. Éppen ezért a két hangszer teljesen egyenrangú, játékos párbeszédet folytat egymással. Az eredeti partitúrában a szerző a brácsa szólamot D-dúrban írja be, a brácsaművésznek így egy félhanggal feljebb kell hangolnia a húrokat, ami a feszesebb húrok által a brácsának fényesebb hangzást ad, ellensúlyozandó a hegedű szokásos rivaldafényt elnyelő rezonanciáját. A két szólista figyelemre méltó együttműködése, valamint az általuk létrehozott, magával ragadóan szép hangzásvilág felejthetetlenné teszi Mozart mesterművét. A közönség nem először csodálhatja meg Kelemen Barnabás és Kokas Katalin különleges zenei összhangját Mozart kivételes művének előadása közben, melyet a művészházaspár ezúttal a Liszt Ferenc Kamarazenekarral szólaltat meg. A mítosz és a valóság gyakran ellentmond egymásnak, amikor Mozart rövid életének utolsó szakaszára tekintünk. 1788 nyarán, 32 évesen írta meg három utolsó szimfóniáját, az Esz-dúrt (K. 543), a g-mollt (K. 550), és a C-dúrt (K. 551). A nehéz anyagi helyzetére utaló levelekben egyfajta zálogul emlegeti ezen munkáit kölcsönökért cserébe, és bár számos legenda szól arról, hogy Mozart nem érhette meg e művek bemutatását, a bizonyítékok nem erre utalnak. A késői műveinek korabeli fülekre gyakorolt hatásával kapcsolatban keringő legendák azonban igaznak bizonyultak, hisz ezek a művek valóban kihívást jelentettek mind a hallgatóság, mind a zenészek számára. Különösen utolsó szimfóniái térhettek el radikálisan a megszokottól, hisz míg a mi szimfónia-felfogásunk Beethovennel kezdődik – éppen ezért valami rendkívül mély, monumentális mű jelenik meg előttünk –, Mozart közönsége azt várta, hogy egy szimfónia viszonylag rövid és könnyed legyen. Az Esz-dúr szimfónia (K. 543) – a szokásos oboák helyett klarinétokat használva, grandiózus nyitányával és a szerzőtől szokatlan módon egyetlen témát sokféle formában kibontó zárótételével – különleges zenei élménynek ígérkezik a hallgatóság számára a Liszt Ferenc Kamarazenekar előadásában, Takács-Nagy Gábor dirigálásával.

Rendező:

Concerto Budapest

Jegyár:

2 200 Ft