Bartók Béla vonósnégyesei a 20. századi zene klasszikus alkotásai. A hat műre sokan ciklusként tekintenek, annak ellenére, hogy az egyes darabok meglehetősen eltérő stílusúak és változatos körülmények között keletkeztek. A 2. vonósnégyes az I. világháború éveiben, 1915 és 1918 között készült több részletben. A lírai, érzelmes, személyes hangú nyitó szonátatételt egy arabos-romános, barbár Scherzo követi, amelyet lassú, rezignált finálé kerekít le. A II. világháború előestéjén, 1939-ben keletkezett 6. vonósnégyes szintén lassú tétellel ér véget: e gyászzene abból a Mesto (szomorú) anyagból építkezik, amely lassú bevezetőként az egyes tételeket – a gyengéd, szelíd nyitótételt, a groteszk Marciát és a hasonlóan drámai Burlettát – keretezi. Bartók erős belső késztetés hatására dönthetett úgy, hogy 1928-ban, alig egy évvel a még előadatlan 3. után megírja 4. vonósnégyesét. Ez az első olyan öttételes műve, amelyben tematikus kapcsolat van az átellenes tételek (I. és V., II. és IV.) között. Nem véletlen, hogy a szeriális zene úttörő zeneszerző analitikusai e kompozícióban találták meg a kulcsot a magyar mester oeuvre-jéhez.